†«.¸¸.°´¯`*
I. Egy borús este *´¯`°.¸¸.»†
Egy
szokásos bevetés utáni este volt. A megszokott kis kocsmában ült, és bár az
alkohol nem sok hatással volt rá, kezében egy pohár dupla, jeges whiskyt
szorongatott, amibe időnként bele-beleivott, mikor egy-egy emlékkép felvillant
a bevetésből.
Ez
így ment már jó néhány hete: a csaták után a katonák legtöbbje a kocsmákban
kötött ki, ahol megünnepelték azt, hogy életben maradtak és megpróbáltak
felejteni. Ez alól az ő csapata sem volt kivétel. Steve sem tudta kivonni magát
ebből sokáig, hiszen a bajtársak nem engedték, hogy kimaradjon ezekből az
alkalmakból. Eleinte el tudta kerülni, hogy csatlakozzon, hiszen Amerika
Kapitányként részt kellett vennie rengeteg gyűlésen, megbeszélésen a
vezetéssel, de néhány alkalommal később már ő maga döntött úgy, hogy enged a
csapat folyamatos unszolásának és elmegy velük.
Mindig
ugyanúgy zajlott egy-egy ilyen összejövetel: az elején beszélgettek, felvágtak
egymás előtt, emlékképeket osztottak meg egymással, hogy elrejtsék a
fájdalmukat, aztán mikor a csapata jó része már tisztességesen leitta magát,
Steve elmerült a gondolataiban és a saját emlékeiben. Ez azon az estén is így
történt.
Csak
ült, kezében a félig teli pohárral és bámulta azt, nem törődve a többi katona
hangos, zavaros énekével, vagy azzal, hogy néhányan már az asztalra dőlve
horkoltak, valamint azzal sem, hogy a pultos néha-néha rápillantott, mintegy
ellenőrzésképpen. Steve pedig hagyta, hogy a bűntudat ismét tovább mardossa a
már így is meggyötört lelkét.
Bár
a célba vett fegyverraktárt a földdel tették egyenlővé, megint sokan estek el.
Sok amerikai katona halt meg az ő oldalán harcolva – túl sok. Ő a kezdetektől
azért harcolt, hogy ez megváltozzon, hogy ne haljanak meg amerikai katonák
feleslegesen, ám a várva várt győzelem nagyon távoli, ködös célnak tűnt. A
háború lassan zajlott. Persze az út adott volt, tisztán és eltántoríthatatlanul
látta maga előtt és haladt rajta, de minden egyes bevetés utáni szabad percben
tudatosult benne, hogy megint nem egy amerikai „testvére” halt meg az ő
vezetése alatt,az ő oldalán harcolva. Bajtársak, akiknek a családja már hiába
várta őket.
Nagyon
nehezen viselte ezt a tudatot, de minden ilyen estén próbálta túltenni magát
ezen az érzésen, és reggel már csak előre tekintett. Mert vezető volt.
Kapitány. A kötelessége volt vezetni a csapatát és minden tőle telhetőt
megtenni azért, hogy győzzenek a háborúban. Mást nem is tehetett, úgy érezte,
nincs is joga mást tenni, vagy másként gondolni.
Arra
eszmélt, hogy valaki rácsapott a hátára. Hátrapillantva látta, hogy egy
dülöngélő bajtársa lepte meg. Már talpon volt a csapat, igazából csak rá
vártak. Hát persze – gondolta Steve –,
elég késő volt, már mentek volna,
pontosabban igyekeztek volna egymást elvonszolni a létesített pihenőhelyig,
ahol most állomásoznak. Rogers csak intett nekik, hogy majd később utánuk
megy, ők pedig a jelzést látva visszaintettek és kisebb-nagyobb sikerrel
kitámolyogtak az ajtón.
Hangulatos
kis kocsma volta katonák törzshelye, Steve szerette, mert itt nem zavarta meg
senki. A pultos is nagyon figyelt, mikor van fogyóban az itala, és ha kiürült a
pohara, azonnal kiküldte hozzá a pincérnőt. Bár ma új személyzet fogadta őket,
a hangulat és a kiszolgálás a szokásos volt. Steve kiitta a maradék whiskyjét,
de mire letette volna az asztalra az üres poharát, a pincérnő már letett elé
egy újabb adagot.
–
Köszönöm! – biccentett, és a nő felé nyújtotta a kiürült poharát, aki egy
mosoly kíséretében elvette tőle és visszasétált a pult mögé.
Soha
nem kérdezte tőle senki, hogy miért iszik, mikor a legcsekélyebb hatással sincs
rá az alkohol. Talán nem is tudták róla az emberek. Igazából ő maga sem gondolkozott
el rajta. Talán csak a hangulat miatt járt el ide, az élet miatt, ami itt körülvette,
illetve, hogy a kocsma, miután éjfél után kiürült, tökéletes hely volt a
gondolkodásra. És megkedvelte a whiskey-t is, amit adtak; az íze elég fanyar
volt ahhoz, hogy társa legyen egy-egy ilyen alkalommal. Steve körbenézett.
Eszébe jutott, hogy lassan mennie kéne, mert egyre hangosabbak lettek az
emberek körülötte, már az az egy-kettő, aki még maradt. Késő is volt, meg
persze nem szabadott elfelejtenie, hogy reggel egy értekezleten is részt kellett
vennie.
Felhajtotta
a maradék italát és felállt, de nem tudott ellépni az asztala mellől, mert
megszédült és hirtelen bele kellett kapaszkodnia a bútordarab szélébe. Aztán
olyan érzés tört rá, mintha kirántották volna alóla a talajt. Néhány
másodperces sötétség után, mikor kinyitotta a szemét látta, hogy a földre
esett, magával rántva az asztalt és annak tartalmát is, azonban az esésre nem
emlékezett. Emberek gyűltek köré, de nem látta őket tisztán, a színek és
vonalak megnyúltak, összemosódtak. Zavarodottan félrelökte az őt fogó kezeket
és esetlenül felkelt, de olyan iszonyatos fejfájás hasított belé, mintha egy
hatalmas fémtárggyal fejbe verték volna. A fejét fogva nekidőlt a pultnak, ám
ekkor egy erős szúrást érzett a nyakán.
Villámgyorsan
hátrafordult és megragadta a kart, amely egy férfihez tartozott. Egy gyors és
határozott csapást kísérő recsegés jelezte, hogy eltörte az illető karját, aki
a pulton elhasalva felüvöltött. Steve odakapva a nyakához kirántotta belőle a
fecskendőt, de már késő volt. Zavarodott látásával is ki tudta venni, hogy a
fecskendő üvege üres volt, ő pedig ismét szédülni kezdett. A körülötte állók
mind hátrébb léptek. A Kapitány nem értette, hogy mi történik, azonban nem volt
ideje tovább gondolkozni, mert mintha egy kéz lerántotta volna a tudata előtt a
rolót, minden megszűnt körülötte.
†«.¸¸.°´¯`* II. Nyomok nélkül*´¯`°.¸¸.»†
–
Hol a pokolban van?! – üvöltötte az ezredes a felsorakoztatott csapattagok
arcába. – Tegnap az egész estét magukkal töltötte, ma reggel pedig nem jelent
meg az értekezleten, és most azt akarják nekem beadni, hogy halvány fogalmuk
sincs arról, hogy miért és hová tűnt el?! – A csapat nyúzottnak és
tanácstalannak látszott, a tegnap esti kocsmázás az arcukra nyomta a bélyeget.
A hirtelen reggeli ébresztő után mindegyiküket szó nélkül az ezredes irodájába
kísérték, ahol felettesük üvöltözése fogadta őket. Az ezredes rögtön
egyértelművé tette számukra, hogy miről van szó. Zavarodottan összenéztek, majd
egyikük megszólalt:
–
Jelentem, Uram, tegnap este együtt ünnepeltünk a Morron nevű italozóban, ahol mindig
szoktunk, azonban a Kapitány távozáskor nem tartott velünk. Ilyen máskor is
előfordult már.
–
De mi a kénköves pokolért kocsmázik magukkal a Kapitány, amikor még csak be sem
tud rúgni? – fortyant fel az ezredes. – Talán ennyire tetszik neki a
kiszolgálás? – A csapat tagjai egymásra néztek. Végül egy afroamerikai katona
szólalt meg.
–
Sosem kérdeztük tőle, mi csak egyszerűen… elvártuk, hogy jöjjön, és ő jött is.
Ott átbeszéltük, ami aznap történt. Ő mindig… hát, sokat gondolkozik a
történteken, mi pedig megpróbáljuk elterelni a figyelmét.
–
És mégis miről kellene elterelniük Amerika Kapitány figyelmét? – emelte föl a
magasba a szemöldökét az ezredes, erre azonban a csapat tagjai ijedten néztek
össze, mintha néma szópárbajt vívnának valamiről.
–
Azonnal feleljen, katona! – üvöltött a korábban megszólított arcába az ezredes.
Láthatóan minden türelmét elvesztette. – Amerika Kapitány minden nyom nélkül
eltűnt, a hollétéről semmit sem tudunk, nincsenek szemtanúk, még egy nyamvadt
lábnyom sem, és ha maga bármilyen információt elhallgat, ami segítene a nyomára
vezetni, akkor személyesen magát teszem felelőssé! És ne várja meg, amíg a
nyilvánosság elé vetem magát, mert akkor az élete komoly veszélyben lesz!
A
katona végül elhatározta magát.
–
A bűntudatról beszélek. – Válasza ólomként nyomódott rá a szobában
tartózkodókra és félperces csend követte.
–
Oh, értem már! Szóval maguk a búfelejtő csapat? – szólt végül kissé gúnyosan. –
És mégis mikor akartak szólni, hogy a Kapitány érzelmileg labilis állapotából
adódóan megzavarodva elmenekülhet, ki tudja hová? – vetette feléjük, azonban az
afroamerikai katona felelete felháborodottan csapott le rá.
–
A Kapitány nincs megzavarodva és érzelmileg sem labilis! Ő. Soha. Nem.
Menekülne. El! Soha, semmilyen körülmények között nem hagyja hátra a csapatát.
Ebben teljesen biztos vagyok. – A többiek helyeslő morajlása kísérte szavait.
Nem hagyhatta, hogy bárki is ilyesmit mondjon vagy gondoljon a Kapitányról, nem
számított, hogy ki az illető.
–
Igen? Akkor hová lett? Elvitte a cica? – gúnyolódott megint. – Minden nyom… –
Az ezredes a fejét megdöntve kinézett az ablakon és kijavította magát. – …
pontosabban minden nyom hiánya az italozóban, az utcán és a szálláson is arra
utal, hogy a saját lábán távozott, önszántából.
Kezdett
kirajzolódni benne egy kép a Kapitányról, a belső világáról, amit csak a hozzá legközelebb állók
ismerhettek, azonban ez nem adott okot a megnyugvásra. Lassan leült az asztala
mögé.
–
Talán csak ezt akarják elhitetni velünk, Uram – felelte a korábban szót kapó
katona. – A Kapitánynak rengeteg ellensége van, sokan örülnének, ha ő nem
lenne, és a hadseregünk esélyei is a felére csökkennének.
–
Ezzel én is tisztában vagyok – dőlt hátra a karosszékében az ezredes. Kezeit az
asztallapra támasztva nézett rá Steven G. Rogers csukott aktájára. – Azonban,
ha nem saját elhatározásból tűnt el, akkor nagyobb a baj, mint gondoltuk.
Sokkal nagyobb. Ha ennyire biztosak abban, hogy nem lépett le – tekintetét
várakozóan a katonákra emelte, akik határozottan bólogattak–, akkor elrabolták.
Ha még életben van – és imádkozzunk, hogy így legyen –, akkor minden erőnket be
kell vetnünk annak érdekében, hogy megtaláljuk. Mert minden eltelt perccel fogy
az esélye. – Felemelte az asztalon álló telefon kagylóját és tárcsázni kezdett.
– Imádkozzunk, hogy kitartson.
†«.¸¸.°´¯`*
III. Fogságban *´¯`°.¸¸.»†
Egy
világos helyen ébredt. Hiába próbált körülnézni, alig látott valamit. Minden
forgott körülötte, a színek és a vonalak megnyúltak, a hangok eltorzultak.
Lehunyta a szemét, de a forgás nem maradt abba. Iszonyatosan kimerültnek és
erőtlennek érezte magát. Újra kinyitotta a szemét, hogy felderítse, mégis hol
van, azonban most sem tudott többet kivenni a környezetéből, mert a látása nem
javult. Megint lehunyta a szemeit.
Nem
volt értelme újra kinyitni, mert az állandószédüléstől csak még rosszabbul
érezte magát. A forgás sajnos így, csukott szemekkel sem szűnt meg, és úgy
érezte, mintha az egyetlen stabil pont a világon az lett volna, amin feküdt.
Még soha nem érzett hasonlót. Hangokat hallott maga körül, akár beszéd hangjai
is lehettek, de Steve a hallásában bekövetkezett torzulás miatt nem tudta biztosan
megállapítani.
Mikor
megpróbált megmozdulni, mindkét karja és a bokája is érzékeltette vele, hogy
valamiért iszonyatosan fájnak. Felnyögött, ahogy megpróbálta ökölbe szorítani
az egyik karját, azonban mikor rávette magát, hogy mégiscsak megkísérelje
kinyitni a szemét és megnézni, miért is fáj annyira, valaki megint lehúzta a
rolót, és ő belezuhant a sötétségbe.
Nem
tudta, mennyi ideig nem volt magánál, de még csak azt sem, hogy pontosan mikor
ébredt fel. Annyit érzett, hogy a forgás egészen lelassult, a színek és vonalak
kiélesedtek, a fülében zúgó hang pedig egészen elhalkult. Körbepillantva
megállapította, hogy egy fehérre festett szobában van. Érezte, hogy izzad és
pocsékul érezte magát. Megpróbált felülni, tudta, hogy mennie kell, mert
elfogták, de a kezébe belehasított a fájdalom. Ahogy felemelve a fejét lenézett
magára, olyasmit érzett, amit már régóta nem: pánikot.
Mindkét
karját és lábát odarögzítették a fémasztalhoz, amin feküdt, de nem akárhogyan.
A karjait a tenyerén, a csuklójánál, a könyökénél és a felkarjánál átszúrták
egy vastag fémszállal, ami keresztülfutott a fémasztalon és egy-egy, az
asztalhoz rögzített pánthoz volt hegesztve. Mikor Steve a döbbenettől kábán
megpróbálta finoman megrántani a karját, érezte, hogy mindenhol csontot ért a
fém. A fájdalom erőszakosan kezdett dobolni a karjában és a fejében. Bár nem
láthatta, de sejtette, hogy a lábai sem lehettek jobb állapotban. Ahogyan a kép
eljutott a tudatáig, elöntötte elméjét a sérülés tudata okozta fájdalom és
pánik. Levegőt kapkodva küzdött azért, hogy eszméleténél maradjon.
Ébredése
után is érezte már a fájdalmat, azonban mikor meglátta, hogy azt mi okozza, a kétségbeesés
elnyomta a tudatos önkontrollját, ezáltal megsokszorozva a fájdalmát. Néhány
perces elkeseredett küzdelme, hogy összeszorított fogakkal kizárja a tudatából
a kín nagyobbik részét lassan sikerrel járt. Akaratát megszilárdítva erőltette meg
az elméjét, hogy csak a lényeges dogokra koncentráljon.
–
Hát ez remek! – gondolta magában. – Odaszögeztek az asztalhoz…
Természetesen
minden átszúrásból csepegett a vére, de Steve úgy hitte, nem ezért érzi ilyen
pocsékul magát.
Mikor
kissé megnyugtatta magát, ismét körbenézett a szobában. Nem voltak berendezési
tárgyak, csak egyetlen vasajtó, mint általában a bunkerekben. Tudta, hogy nem
feküdhet az asztalon tétlenkedve, kiutat kell találnia. Megpróbálta először az
egyik, aztán a másik lábát megmozdítani, de az ötlet csak arra volt jó, hogy
ajkát egy fájdalmas kiáltás hagyja el.
–
Hát, ez nem valami fényes kilátás…
Kapkodta
a levegőt és próbált úrrá lenni a káoszon, ami a fejében uralkodott. Azonban
nem volt ideje rendet tenni a gondolatai között, mert az ajtó kinyílt és egy
fehér, orvosi köpenyt viselő férfi lépett be, nyomában egy hasonló ruhát viselő
nővel. Németek voltak, ez azonnal látszott rajtuk. Az asztal két oldalán
helyezkedtek el. A férfi felhúzta a szemöldökét.
–
Nahát, nahát. Amerika gyöngyszeme ébren van… – Hideg szavain enyhén érezni
lehetett a német akcentust.
–
Miért hoztak ide? – szegezte neki a kérdést a Kapitány.
–
Az új projektünkhöz szükségünk van a vérére, Kapitány – felelte a férfi
nyugodtan és készségesen, majd lassan elmosolyodott. – De ugye nem gond, hogy
nem kérjük a beleegyezését? Ó, hát miket is beszélek, persze, hogy nem fogja
megtagadni a segítséget… – közben ráhajolt Steve bal karjára és két kézzel
rátámaszkodott, élvezettel nézve a kiváltott hatást. A Kapitány felüvöltött az iszonyatos
fájdalomtól, de erőszakosan közelebb hajolt a férfi arcához.
–
Menjen a pokolba! Hogy tudtak idehozni? – Bár a feje és a karja lüktetett a
fájdalomtól valamint továbbra is szédült, azért az esze még a helyén volt: meg
kellett tudnia néhány dolgot.
–
Ó, hát az nagyon érdekes történet, és roppant zseniális! – A férfi
felemelkedett és járkálni kezdett a szobában. – A hely, ahová jár a
csipet-csapata, már egy ideje az ellenőrzésünk alatt áll. Nekünk csak várnunk
kellett a megfelelő alkalomra. Este kapott egy kis ajándékot az italába, aztán
egy kis szúrást a nyakába.
Miközben
hallgatta a férfi szavait, lassan Steve előtt is felrémlettek az este
eseményei. Igen, emlékezett arra, hogy rosszul lett az italtól, és arra is,
hogy valamit a nyakába szúrtak.
– A
szer, amit az italába öntöttek – a német férfi ismét elmosolyodott –, nos, az
nem embernek való, csodálkoztam is, hogy még felkelt utána… Mikor ez
megtörtént, az embereim úgy látták, hogy jobb, ha kap belőle még néhány adagot,
nehogy még felébredjen az ideérkezése előtt. Elég, ha annyit mondok, hogy ez az
anyag – megállt, Steve felé fordult és előhúzott a zsebéből egy fekete
folyadékkal teli fecskendőt – ebben a mennyiségben két, féltonnás medvét is
leterít egyetlen pillanat alatt. Mondanom sem kell, hogy nem altató van benne.
A
Kapitány érezte, hogy lezsibbadt és elnehezült a másik karja. Odafordítva a
fejét látta, hogy a másik oldalán a nő a karjába szúrt egy csövet, és azon
keresztül folyik a vére egy nagy üvegbe. Hát ezért zsibbadt. De azt nem értette,
miért nem vette észre, amikor megszúrta a nő.
–
Ó, amíg eszméleténél van, ne zavartassa magát, a kollégám levesz egy kis vért –
mosolygott rá a férfi a maga perverz, szadista mosolyával. – Hiszen kicsit
többre van szükségünk, mint amennyi itt lecsöpög az asztalról – mutatott a
Kapitány vérző kezére.
–
Hogyan? – Steve zavarodottan ránézett.
–
Azért van itt, mert kell a vére. Annyit veszünk le, amennyit csak lehetséges,
és meg se forduljon az eszében a szökés, mert ez –meglengette a kezében lévő
fecskendőt – le fogja lassítani, és mikor elkapjuk – mert el fogjuk kapni –, az
engedetlenségéért súlyos következményekkel kell számolnia. Amikor a szer hatása
minimálisra csökken a szervezetében, ismét eljövünk vért venni, de addig is kap
belőle egy újabb adagot, hogy nyugodt maradjon.
A
Kapitány szólni akart, de úgy érezte, hogy minden erő kiszállt belőle. Már nem
csak a karja zsibbadt, hanem a mellkasa is. A feje visszazuhant az asztalra és
őt berántotta a sötétség.
Arra
ébredt, hogy iszonyatosan fázik. Ahogy kinyitotta a szemét, érezte, hogy rázza
a hideg. Megint pocsékul volt. Lassan sikerült beazonosítania a helyet, és az
emlékképek nehézkesen a helyükre kerültek. „Hát
ez így nem lesz jó” – gondolta. Már arra sem maradt ereje, hogy a fejét
felemelje. Tudta, hogy megszökni sem képes ilyen állapotban. Hideg verejtékben
fürdött és alig fogott valamit az agya: nagyon meg kellett erőltetnie magát,
hogy a legkisebb gondolat is megfogalmazódjon benne. Fogalma sem volt, hogy a
szertől ilyen kába, amit a férfi meglengetett előtte, vagy attól, hogy
lecsapolták a vérét, de tudta, hogy ez hosszútávon nem tesz jót a
szervezetének.
Teljesen
elvesztette az időérzékét. Nem szólt egy szót sem; katona volt, arra lett
kiképezve, hogy fogság alatt ne vesztegesse az erejét beszédre.
Esélye
sem volt megszökni. Egyszer próbálta meg kirántani a karját a rögzítésből, de a
centiméter vastag acélrudak át voltak vezetve a csontvelején, felesleges volt
minden erőlködése. Az üvöltést még félig-meddig visszatartotta, azonban a
fájdalomtól néhány másodperccel később az eszméletét vesztette. A fekete szert
folyamatosan adták neki, ő pedig azonnal azonnal önkívületbe zuhant tőle. Nem
adta fel, de mattot kapott ebben a helyzetben. Már csak a remény lángja élt
benne, hogy a csapata és az ezredes megtalálja őt.
Minden
ébredés rosszabb volt az előzőnél. Egyre gyengébbnek érezte magát; a szédülés
és a láz már nem múlt el. Vagy akkor veszítette eszméletét, amikor vért vettek
tőle – ahogy egyszer a férfi nevetve mondta neki, több mint
egy litert vettek minden nyolc óránként –, vagy a vérvétel után kapott
injekciótól. Ha megkapta az oltást –már meg tudta állapítani, hogy beadták-e
neki az alapján, hogy hogyan ébredt –, és nem a vérvételtől ájult el, akkor úgy
érezte, bár tovább volt eszméletlen, mégis rosszabbul van.
Nem
tudta, hogy a szer rendszeres használata milyen károsodásokkal járhat, de
gyanította, hogy semmi jóra nem számíthat. Nem tudott meg semmi többet a
férfitól, és bár a nő nem szólalt meg egyszer sem, látszott rajta, hogy nem
várhat segítséget tőle sem.
Aztán
az egyik ébredésnél történt valami. Nagyon nehezen tisztult előtte a kép, úgy
érezte magát, mint egy fuldokló, aki vissza-visszamerül a víz alá és
bizonytalan, hogy áttörheti-e újra a felszínt. A karjába belenyilallt a
fájdalom és ő úgy érezte, mintha a csontok darabokra akarnának szakadni benne, ezért
reflex-szerűen felkiáltott. Hangja erőtlen volt és furcsán csengett a fülében.
Valaki más is kiabálni kezdett mellette, majd mikor a fájdalom lassan csökkenni
kezdett, meghallotta a közelében elhangzó szavakat.
–
… a fájdalomtól csak megint elájul! Ha rángatja a karját, azzal nem segít rajta!
– Egy női hang volt. Lassan kitisztult a szeme előtt a homály. A német nő fölé hajolt
és közben tovább beszélt a másik férfihoz. – Magánál van. Levehetjük az utolsó
egységet.
–
Akkor csak csinálja, mielőtt ismét meg találna halni! – A férfi rosszindulatúan
rámosolygott Steve-re, aki azonban csak lassan értette meg a szavak értelmét.
Tekintete
kimerült és zavart volt. Bár nem láthatta, de a bal kezén lévő átszúrások
nyomán már vérben úszott minden: ő, a ruhái, az asztal, de még a padló is. Az
arca és bőre mindenütt hófehér és sápadt volt, a láz pedig még mindig rázta. –
Nos, Mr. Rogers, biztosan örül, hogy mindjárt búcsút inthetünk egymásnak. Ez az
utolsó adagvér, amit leveszünk, aztán elmegyünk. Persze, most is kap egy kis
ajándékot. – Baljóslatú szavai közben kihúzott egy ismerős fecskendőt a
zsebéből és ránézve elmerengett egy pillanatra. – Ha túléli a vérvételt… és a
nyugtatót… – a férfi hideg kegyetlenséggel felnevetett – …és a kormánya is
megtalálja, mielőtt elvérzik, nos, akkor még találkozunk. Majd elmesélheti,
hogy érezte magát nálunk.
Köszönöm, hogy elolvastad, a kritikának örülnék ヅ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése