A Kapitány nyomában IV.-V.

†«.¸¸.°´¯`* IV. Az idegen eljövetele *´¯`°.¸¸.»†

Steve szőkés haja izzadt tincsekben tapadt verejtékező homlokához. Ismét érezte, hogy a karja és lassan a mellkasa is elnehezül. Tudta, hogy nyugodtnak kell maradnia és semmiképp sem szabad feladnia. Bal karját, amelyikből nem vettek vért, az előzőnél erősebben rántotta meg, de ezúttal sem történt semmi azon kívül, hogy ismét elöntötte a karját és a tudatát a fájdalom.

Egyre nehezebben tudott levegőt venni és a dobhártyáján hallotta a szíve lassú dübörgését. Arca eltorzult a fájdalomtól, felüvöltött és teljes erejét beleadva megint megrántotta a karját. Szenvedését látva a német férfi hidegen felnevetett. Úgy tűnt, Rogers szenvedése felettébb szórakoztatta őt.

– Hát nem érti, hogy minden hiába? A szer miatt semmi erő nincs magában, és ha már itt tartunk, vér se túl sok… – Szavai végét Steve már nem hallotta. Feje koppant az asztalon, ahogy ismét elveszítette az eszméletét.

– Uram? – szólt közbe a nő.

– Mit akar? – kérdezte mogorván a férfi. Idegesítette, hogy nem tudta tovább alázni a Kapitányt, mivel az elájult.

– Végeztem az utolsó egység vérrel… – A nő szavait megerősítette, hogy éppen kihúzta a tűben végződő csövet Rogers karjából.

– Igen? Akkor mit ácsorog még ott? Igyekeznünk kell! Ha már végeztünk, ne vesztegessük az időt, nem akarok feleslegesen menekülni! – rivallt rá a főnöke, azonban a nő nem mozdult.

– Nem lélegzik – mutatott tétován az asztalon fekvő Rogersszre, mire a férfi ismét üvöltözni kezdett.

– És akkor most mit akar csinálni, szájon át lélegeztetni?! Azonnal indulunk! – A nő felemelve az egység vért még egy utolsó, sajnálattal teli pillantást vetett az eszméletlenül fekvő Kapitányra, mielőtt felettese nyomában elhagyta a helységet.

Philips ezredes feszülten és reményvesztetten bámult ki az ablakon. Emlékeibe menekülve idézte fel első gondolatait és emlékeit Steve Rogersről, a vézna és alacsony fiúról, akiből a szeme láttára lett Amerika Kapitány – az az Amerika Kapitány, akinek a neve az amerikai polgárok számára a hős szó szinonimája lett. Az egykor reménytelennek tűnő siheder az egysége vezetőjévé vált. Mióta Steve Rogers Amerika Kapitány lett, az ezredes maga is reménykedhetett, hogy a háborút meg fogják nyerni az ő vezetésével. Most, hogy ő eltűnt, minden reménysugár elsötétült.

Az ezredes félt, de főképpen Steve-et féltette. Ha a Hydra rabolta el, már csak igen csekély esély volt arra, hogy egyáltalán a testét megtalálják. Őszintén reménykedett benne, hogy életben van, és hogy képes kitartani, amíg az emberei rábukkannak. Mióta a Kapitánynak nyoma veszett, az egész támaszpont és jó néhány segítségül hívott egység is őt kereste. Nem volt más feladat, nem voltak szabadságok vagy pihenőnapok, ezzel az egyetlen fő céllal működött a támaszpont már három napja.

De a saját csapata volt az, akik a leginkább, megállás nélkül és sziklaszilárd akarattal keresték elveszett vezetőjüket. Nem volt, aki az útjukba tudott állni, ahol kellett, ott keményebb eszközöket is bevetettek. Ám már lassan a harmadik nap telt el, és még semmi nyomot vagy kapaszkodót nem találtak, amiből kiindulhattak volna. Az ezredes jól tudta, hogy mennyire nehéz lesz bejelenteni a csapatnak és a világnak, hogy a keresést beszüntetik, mert a háború nem állt meg, és a fronton szükség volt az emberekre.

Lehajtotta a fejét. Ez nem következhetett be. Nem szabadott bekövetkeznie. Úgy érezte, hinnie kell, hogy valahogyan megtalálják a Kapitányt, méghozzá…

A férfi nem jutott tovább a gondolatai között. Amint meghallotta a kicsapódó ajtó hangját sarkon fordult, de még mielőtt megfordulhatott volna teljesen hirtelen egy kéz ragadta meg a torkát, és mire feleszmélt már egész testtel a falnak préselték. Még a gondolat sem fogalmazódott meg benne, hogy az asztal felé, a fegyveréért nyúl, már menthetetlenül csapdában találta magát. Egy alkar és egy késpenge nyomódott a torkának, de örömmel nyugtázta, hogy az alkar egyelőre nagyobb nyomást fejtett ki a bőrén, mint a penge. Mikor felfogta, hogy mi történt, a támadójára pillantott… és a döbbenettől leesett az álla.

Az illető nem egy náci katona volt. Még csak nem is férfi. Egy fiatal lány préselte őt a falnak és szegezett kést a torkának. Ráadásul a lány még kissé alacsonyabb is volt nála. Vörösesbarna, vállig érő, hullámos haját hátul összefogva viselte, gesztenyebarna szemei dühtől szikráztak. A katona esélyt sem kapott megszólalni, mert a lány azonnal elvágta minden ez irányú szándékát.

– Egyetlen percet kap a drága időmből, és egy pillanattal sem többet! – sziszegett rá dühösen. – Mikor tűnt el pontosan?

– Ki maga és mit akar tőlem? – nyögte a szorítás alatt az ezredes. – Belőlem aztán nem szed ki semmit!

– Hogy ki vagyok? – sziszegte a lány visszafojtott indulattal a férfi arcába. – Valaki, akit azért küldtek, hogy megmentse Amerika Kapitányt! – Minden szót lassan, tagoltan ejtett. – Valaki, aki a szenvedését már két napja érzi minden világ minden zugában! Azt mondta, hogy nem szedek ki magából semmit. Nem? – kérdezett rá a lány gúnyosan. – Igazán? És mégis mért nem?! – Még közelebb hajolt a tiszt arcához, ám az ezredes ekkor vette észre, hogy a Kapitány csapata az ajtóban ácsorog.

Lihegésükből látszott, hogy akkor futottak be és a tiszt látta a tekintetükön, hogy értetlenül hallgatják a jelenetet, ám a lány tovább folytatta. – Maga, aki a Kapitány közvetlen elöljárója, miért nem akar segíteni abban, hogy megmentsem őt? Miért hagyta, hogy ez megtörténhessen? – kérdezett rá nyíltan, de amikor a férfi kinyitotta volna a száját, a lány félbeszakította.

– Nem, nem érdekel a mondanivalója! – jelentette ki keményen. – Egyetlen kérdésemre fog válaszolni, és az az, hogy mikor tűnt el pontosan Steve Rogers! – A néhány másodpercnyi feszült csend után rákiáltott, és megnyomta alkarjával az ezredes torkát. – Feleljen!

– Valóban azért jött, hogy kiszabadítsa? – kérdezte az elöljáró rekedten. Bár a különös lány sok értelmetlen dolgot összehordott, a szeme nem hazudott. Lehetséges, hogy valóban tud segíteni.

– Azért jöttem. Feleljen!

– Miért akarja tudni, hogy… – De az idegenekkor végleg elveszítette a türelmét.

– Nem elég, hogy hagyta, hogy az egyik emberét elrabolják az orra elől, és még napok múltán sem képes kimenteni a halál szorító karmai közül, de még az utolsó pillanatokban is csak értetlenkedik, ahelyett, hogy segítene rajta! Mégis mit képzel?! – üvöltött rá felháborodottan. – Amerika Kapitány élete utolsó perceit pazarolja a felesleges kérdéseivel! Azonnal feleljen!

– Most lesz a harmadik nap… reggel… – nyögte végül a szorult helyzetben lévő katona. A lány azonnal elengedte, ő pedig megrogyó térdekkel csaknem a földre zuhant, de még éppen elkapta az ablakpárkányt kapaszkodónak. Torkát masszírozva figyelte, ahogy a lány sietős léptekkel elindult az ajtó felé és közben hátraszólt neki.

– Tudnom kell, hogy mire számítsak. A csapata velem jön.

Az alezredes ekkor látta, hogy a katonák talpig fegyverben állnak a bejáratnál. Aztán az ajtó becsapódott mögöttük, és ő reszketegen kieresztette a levegőt a tüdejéből.

Az idegen megállt az éppen becsapódó ajtó mellett és végignézett a csapaton.

– Mindenki tisztában van azzal, miért és hová megyünk. Aki nem áll készen erre a küldetésre, az most azonnal lépjen vissza, mert ott nem vigyázhatok magukra is, kizárólag egymásra lesznek utalva. A fő célt kell szem előtt tartaniuk! – Körbe nézett rajtuk, de csak sziklaszilárd tekintetekkel találkozott, senki nem hátrált meg. – Akkor indulás! – mondta nekik és a katonák megindultak a lépcsőház felé.

A lány megragadta a mellette álló afroamerikai karját, mielőtt az elléphetett volna mellőle. Közben a többiek már elindultak, így a lány halk, de határozott szavait már nem hallhatták.

– Figyeljen jól! ­– Rápillantott a katona mellényén viselt hímzett névkitűzőre, majd ismét az arcára szegezte a tekintetét. – Brandon, amint már első találkozásunk alkalmával mondtam, szükségem van egy emberre odabent, aki velem fog maradni… – A katona szilárd tekintettel bólintott. –Feltétel nélkül teljesítenie kell az utasításaimat. – Értetlen, zavarodott pillantást kapott válaszul, mire a különös lány még erősebben kezdte szorítani a katona karját.

– Ha azt mondom, meneküljön azonnal, akkor meg kell tennie! Ha azt mondom, hagyjon hátra minket a Kapitánnyal, meg kell tennie! És ha azt mondom, hogy lépjen be a tűzbe, hogy megmenekülhessen, meg kell tennie és valóban hinnie kell, hogy így megmenekülhet! Ha a Kapitány nagyon rossz állapotban van, szükségem lesz valakire, aki ennek ellenére is képes maradéktalanul helytállni, és azok után is töretlenül hinni, hogy talpra fog állni. Képes ezekre, katona? – A kérdést feltéve az idegen kissé megemelte a hangját, és pislogás nélkül várta a választ, ami nem késett.

– Igen! – felelte határozottan a fiatal tiszt, aki egyébként a csapat második vezetőjének számított.

– Akkor maga álljon végig mögöttem! – A katonát elengedve az önkéntes mentőangyal már indult is a csapat után.

– Igenis! – mondta Brandon a lány után indulva, de közben megmasszírozta elzsibbadt karját és megállapította magában, hogy a jövevénynek igen erős a szorítása.

†«.¸¸.°´¯`* V. A sátán barlangjában *´¯`°.¸¸.»†

A többiek a lépcsőházban vártak rájuk. Ahogy becsukódott a lány mögött az ajtó, a katonák felé fordult.

– Jól van, akkor most álljanak körém szorosan és fogják meg fél kézzel a vállamat, de erősen! Nem baj, ha a ruhámat markolják meg, amennyiben az a helyén marad!

A katonák furcsállva pillantottak egymásra, miközben végrehajtották az utasítást. Végeredményben sikerült mindenkinek felállni egy szűk körben, aminek közepében az idegenállt, akinek fél kézzel fogták a vállát. A lány jobbra nézett a válla felett. Tekintete találkozott az afroamerikai katonáéval, majd előre fordult és a többiekhez intézte a szavait.

– Erősen kapaszkodjanak a vállamba és amikor azt mondom, hogy kettő, lehunyják a szemüket, becsukják a szájukat és nem szólnak, nem vesznek levegőt, amíg meg nem érkeznek! Jól jegyezzék meg, mert ez a visszaútra is érvényes, nem mondom majd el újra! – mondta nekik határozottan, mire azok egyre értetlenebb és bizonytalanabb tekintettel bámultak rá és egymásra. – Jó, akkor… Kettő!

A lány némán figyelte, ahogy a katonák az utasításnak megfelelően lehunyták szemüket, miközben ő belemarkolt fekete nadrágja elülső zsebébe és onnan kihúzott egy marék valamit, amit maga elé emelt. Összeszorított markából finom, csillogó porszemek peregtek a föld felé, miközben ő is lehunyta a szemét és emelt, lágy hangon megszólalt egy gyönyörű, de ismeretlen nyelven.

– Harna othar, Furin band, Aglar! – Zárt markából a port egy határozott mozdulattal maga elé, a földre dobta, de a porfelhő helyett embermagasságú kék lángok csaptak fel belőle, amik azonnal magukba rántották az egész társaságot.

Tompa puffanással értek talajt. A lángok eltűntek és a katonák igyekeztek nem kibillenni az egyensúlyukból. Amint felhangzott az első pisztolydördülés, túlléptek az igencsak nagy megdöbbenésükön és háromfős rajokra osztódva kezdték el megtisztítani a folyosókat, hangos pisztolyropogás kíséretében. A lány azonnal a termetes vasajtó felé fordult, ami elé érkeztek.

Hátrapillantva látta, hogy Brandon kérdés nélkül követi őt, a háta mögött áll és fedezi. Az idegen visszafordult, bal kezét maga elé tartva előrántotta a kését és sebet ejtett a tenyerén. Azonnal kibuggyant és csepegni kezdett a vére, majd a vöröslő tenyerét elhúzta az ajtó előtt, mire az egy mély, nyikorgó hang kíséretében kinyílt előtte. A katona gépiesen követte a lányt, de miután beléptek a helységbe, a látványt felfogva csaknem megtántorodott.

– Emlékezz, mit mondtam és a szemed az ajtón legyen! – kiabált rá a lány és sietve a Kapitány bal oldalához lépett. Megrázó, szívszorító látvány volt, ahogyan mozdulatlanul feküdt az asztalon, kezében és bokáiban a szögekkel. Brandon látta, hogy ugyanazt a nadrágot viselte, mint az eltűnés előtti estén, viszont a többi ruha hiányzott róla. Körülötte minden csupa vér volt. Még az sem volt biztos, hogy életben találták.

†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†

A lány azonnal megragadta a Kapitány fejét, óvatosan hátrahajtotta, majd jobb tenyerének elülső ujjait a nyakára helyezte és végül fölé hajtotta a fülét. A Kapitány sápadt, fehéres arca szinte világított a szürke fémasztalon. Néhány másodperc múlva az idegen villámgyorsan felegyenesedett, jobb kezével befogta Rogers orrát, a ballal megtámasztotta az állkapcsa alatt, kinyitotta a száját és végzett két lélegeztetést. Minden befúvás után a fülét odahajtotta a Kapitány szája elé, hogy ellenőrizze, lélegzik-e.

Brandon döbbenten nézte a jelenetet, azonban hamar eszébe jutott, hogy a saját feladatára kell koncentrálnia, így az ajtóra szegezte a tekintetét a fegyverével egyetemben.

A lány elővett két apró, lapos és csillogó fémtárgyat, amiket a szőkés férfi nyakának jobb oldalára nyomott. Azok mintha csak mágnesesek lettek volna, szorosan odatapadtak a sápadt bőrre. Az idegen nem állt meg: gyors, határozott mozdulattal maga elé tartotta megvágott tenyerét, a másikban pedig a kését. Ezúttal is egy mély, de hosszú sebet ejtett a bal tenyerén.

Vérző kezével nyúlt a nyakában függő, ezüstös kelta keresztért, határozott mozdulattal megragadta, leakasztotta a nyakáról, majd a kezét, melyben a medált szorította, a Kapitány mellkasára fektette, pontosan a szíve fölé. Ujjait szétnyitotta, de a tenyerét nem emelte el. Alóla finom, ezüstös, sodrott lánc futott ki néhány vércsepp kíséretében. Kézfejéből kék lángok csaptak fel. Fejét némán lehajtotta, odahajolt Steve füléhez, lehunyta a szemét és lágy, utasító hangon belesúgott.

– Maradásra szólítalak! – A plafonra függesztett lámpa fénye megremegett, pislákolni kezdett. A katona látta, ahogy a Kapitány mellkasa megemelkedett és reszketegen lesüllyedt. Majd a szőke férfi megmozdult és egy erőtlen nyögés hagyta el az ajkait. Brandon megkönnyebbülten engedte ki a levegőt.

– Ez nem stimmel… – A lány aggódva visszaakasztotta a nyakába a nyakláncát, miközben a kézfejéből felszökő lángocskák kialudtak. A Kapitány feje oldalra dőlt, azonban a légzése nem maradt abba. – Steve! – Az idegen megint hátrahajtotta a férfi fejét és bal tenyerét annak sápadt arcára fektette. – Fel kellett volna köhögnie… ­– mondta csak úgy, magának. – Steve, kérlek, nézz rám!

A Kapitány lassan kinyitotta a szemét, azonban a lánynak a szemkontaktust nem sikerült felvennie vele. Steve kábán kapkodta a levegőt, és úgy tűnt, nem is látja a fölé hajolót.

– Kérlek, nézz rám! – simított végig a lány baljával Rogers nyirkos arcán, majd tenyerét ráfektette megint, hogy megnyugtassa őt. A férfi zavarodott tekintete lassan összekapcsolódott az övével. – Tudod, milyen nap van? – kérdezte tőle lassan az idegen. Nagyon figyelte, ahogy a kába, zavarosan kék tekintet nagyon lassan értelmezővé vált.

– Kérlek, válaszolj! Tudod, milyen nap van? – ismételte neki.

– Nem – felelt gyengén a Kapitány.

– Tudod, hogy hol vagy pontosan?

– Nem.

– Tudod, hogy hogyan kerültél ide?

– Igen.

– A nevedet meg tudod mondani?

– Steve Rogers. – A lány megkönnyebbülten kifújta a levegőt és helyeslően bólintott. – Ki vagy te? – kérdezte a férfi.

– Egy jóbarát, aki azért jött, hogy megmentsen. Kérlek, figyelj rám! El tudod mondani, hogy hol érzel fájdalmat anélkül, hogy megmozdulnál?

– A karomban és a lábamban – felelte tétován Steve. Lassan a légzése is normalizálódott, ahogy ismét kontrollálni tudta a fájdalmát.

– Nagyon jó! Figyelj, mert sietnünk kell! – A lány sebtében benézett a fémasztal alá, majd figyelme visszatért a Kapitányhoz. – Egy pár helyen átszúrták a karodat és a bokádat is. Le tudom vágni a rudak tetejét, aztán az aljukat is, de ahogy kihúzom majd őket, az fájni fog. Össze kell szedned magad! Valami méreggel van átitatva a szervezeted, ezért most nem igazán adhatok neked semmit, ami csillapíthatná a fájdalmat.

– Ki fogom bírni… – nyögte Steve elhalóan.

A lány felegyenesedett és visszahúzta a kezeit. Övéből elővette a kését és az oldalán feltolt egy kapcsolót, mire egy öt centiméter hosszúságú, vörös fénysugár tört elő a végéből. Az idegen rutinosan vágta át vele a szögeket, majd a pántokat is. Amit levágott, a földre dobta. A frissen csonkított fémek füstöltek a vágás nyomán. Néhány pillanat alatt végzett a szögek tetejével, így már csak az asztaltól kellett elválasztania őket. Mikor jobb oldalon végzett, végignézett a Kapitány karján, majd az arcára szegezte tekintetét.

– A jobbal fogom kezdeni. Meg kell emelnem egy kicsit, mert a karod érinti az asztalt, és így nem férek hozzá.

– Rendben – felelte a férfi, a lány pedig rábólintott a válaszra.

Rogers karja csurom vér volt mindenütt. Ezt a részt nagyon utálta. Megpróbálta óvatosan bebújtatni alá az ujjait és így feljebb húzni a rudakon a kézfejét, azonban a végtag nem akart megmozdulni. Teljesen leragadt a vértől, és valószínűleg a Kapitány gyors anyagcseréje miatt a szervezete megpróbálta befogadni a fémet, így csak egy erős rántással lehetett volna kimozdítani.

A lány agya villámgyorsan járt. – „Ez így nem fog menni...” – morfondírozott magában, miközben ránézett Rogersre, aki fájdalmas arccal kapkodta a levegőt és a plafont bámulta. – „Ha ezeket egyenként vagy kettesével kell kirántanom, biztosan elviszi a sokk, még mielőtt kihúznám a tüskéket.” – Az asztal végéhez sietett, és közben a pulóverje zippzárját lehúzva elővett belőle egy fekete, összegöngyölt szövetet, amit aztán kiterített a Kapitány bokái közé. Néhány apró fiola, üvegcse és fecskendő volt benne. Sebtében kihúzta az egyiket és az asztal másik feléhez sietett.

– Figyelj még egy kicsit, Steve! – Mindenképpen ébren kellett tartania őt.

– Itt vagyok… – A Kapitány levette tekintetét a mennyezetről és ránézett.

– Az jó, mert nagy szükségem van rád! Vért kell vennem tőled, de a kezedből nyilván nem tudok, ezért a nyaki artériából fogok, rendben? – Egy bólintást kapott válaszul. – Fordítsd el a fejed, és utána ne mozdulj, amíg nem szólok! – Ahogy a férfi jobbra hajtotta a fejét, ő máris közelebb lépett, lassan beszúrta a fecskendőt és elkezdte teleszívni vérrel. Néhány másodperc múlva bal tenyerét a tű végéhez helyezte, és ahogy kihúzta a fecskendőt, már nyomta is rá a férfi nyakára a tenyerét. – Minden rendben, Steve?– kérdezte.

– Igen– kapott egy alig hallható választ.

– Remek! – A lány lassan elvette a tenyerét és elégedetten nyugtázta, hogy a szúrás helyén nem szivárgott vér. Rogers négyszer gyorsabb anyagcseréje néha előnyt is jelentett.

A lány visszasietett a csomagjához és belecsúsztatta a fecskendőt, egyúttal kivett egy fiolát, aminek alján egy kevés, zöld folyadék pihent. Ismét az asztal túloldalához lépett és közben megrázta a kis üveget. – Nyisd ki a szád! Ezt most meg kell innod, csak egy gyengébb fájdalomcsillapító.

– Azt mondtad… – értetlenkedett halkan a Kapitány, de a lány közbevágott.

– Tudom, de változott a terv. A szögek maradnak a kezedben, viszont, hogy te jöhess, ahhoz az aljukat el kell vágnom, ehhez pedig ki kell mozdítanom őket az eddigi helyükről, ami finom módszerekkel nem fog menni. Gyerünk, mondd, hogy „á”!

Óvatosan a Kapitány feje alá nyúlt és beleöntötte a folyadékot a szájába. A férfi először összehúzott arcizmokkal már csaknem arra készült, hogy felköhögje a szert, de az idegen hirtelen és határozott „Ki ne köpd!” felkiáltására végül lenyelte, és úgy köhögött néhányat.

– Hát, ez szörnyű volt – nyögte és ránézett a lányra.

– Nem, ez tartalék volt. És örüljünk neki, mert azt a küszöböt mindenképp át kell lépnünk. – Majd várakozóan a Kapitányra tekintett. – Érzel valami változást?

– Hát... – kezdte Rogers lassan. – Eddig csak zsibbadt a kezem, de most már alig érzem.

A lány bólintott és visszasétált Steve jobb karjához, majd végighúzta a mutatóujját a férfi égnek meredő ujjvégein.

– Ezt érzed? – kérdezte tőle, mire a Kapitány kisé megrázta a fejét. Ekkor ráfektette tenyerét a férfi alkarjára. – És ezt?

– Nem.

Halk feleletét gépfegyverropogás zavarta meg. A lány az ajtóhoz sietett, mely érkezésük után bezárult. Ismét megvágta tenyerét, majd az ajtólapra fektette, végül lehunyt szemmel halk suttogásba kezdett. Néhány pillanat múlva ellépett az ajtó és Bradnon mellől. A bejáraton otthagyta véres tenyérlenyomatát, amit Brandon értetlen arckifejezéssel nyugtázott.

– Gyere, segítened kell! – nézett a lány a bambán bámuló katonára.

– És az ajtó?

– Most zártam be. Erőszakos szándékkal senki nem jut be rajta. Sietnünk kell! – sürgette, mire Brandon közelebb lépett. Látta, ahogy a Kapitány arcára kiült a hitetlenség és a megdöbbenés, és azt is, hogy egy véres tenyérnyom húzódik a férfi bal arcán.

– Te is… – kezdte volna, mire Brandon a vállára fektette tenyerét és megnyugtató hangon félbeszakította.

– Mind eljöttünk érted! Nyugalom, kiviszünk innen, bízz bennünk! – Steve rábólintott. – Mit kell tennem? – nézett a lányra.

– Néhány percünk maradt. A tüskék alját el kell vágni, de ehhez Steve leragadt kezeit ki kell mozdítani a helyükről. Kettesével, tenyértől felfelé, egyetlen határozott rántással – diktálta a katonának a feladatot tagolva, mire Brandon intett a fejével, hogy értette. – De nagyon vigyázz, nehogy túlrántsd; nem veszíthet több vért! – Ismét komoly bólintást kapott válaszul, majd mindketten elhelyezkedtek; a lány megint a Kapitány bal oldalához lépett.

– Mindenki kész? – nézett először a Kapitányra, majd Brandonra. Mindkettőjüktől helyeslő visszajelzést kapott. – Kitartás! – címezte Steve-nek, aki apró, fájdalmas mosollyal jelezte, hogy igyekszik. – Akkor kettőre! – Ránézett az afro katonára, aki ismételt bólintással jelezte, hogy megértette az utasítást. Mindketten két kézzel ragadták meg a Kapitány karját a csuklója alatt és felett, hogy a két fémrúdról egyszerre mozdíthassák fel a csontot.

– Egy… – Steve lehunyta a szemeit. – Kettő! – Három kiáltás hangja verődött vissza a helység falairól: a Kapitány a fájdalomtól kiáltott fel, a másik kettő pedig az erőlködéstől. – Egy! – kezdte a lány szinte azonnal újra a számolást, miközben Steve felkarját megragadta a fém két oldaláról, az afroamerikai katona pedig rögtön leutánozta a mozdulatait. – Kettő!

Ismét három kiáltás harsant, de a lány nem várta meg, hogy a Kapitány a rátörő fájdalom kábulatából összeszedhesse magát. Sietve előkapta a kését és azzal kezdte elvagdalni a fém rudak alját, Rogers bokáinál kezdve, mivel ott volt elég hely a művelethez a végtagok kimozdítása nélkül is, és csak utána lépett ismét a ziháló férfi mellé. Az arcára fektette a tenyerét.

– Steve! Kérlek, nézz rám! – A férfi fájdalmas arccal kinyitotta a szemét, de még mindig zihált, az arcáról folyt a verejték és a lány érezte, hogy rázza őt a láz. – Kiviszünk innen és ígérem, hogy minden rendbe jön! Bíznod kell bennem, rendben?

A Katona kínlódó tekintetébe lassan valami más költözött. Mély nyugalom áradt szét az egész lényében mindannyiszor, amikor az idegenlány barna szemei az övébe néztek. Érezte, hogy ez a nyugalom biztonságot és erőt ad neki, és ennek köszönhetően a fájdalmát minimális megerőltetéssel tudta ismét kontroll alá vonni. Tétován bólintott. – Akkor menjünk! – a lány tenyere lecsúszott Steve tarkójára, és elkezdte felhúzni. Brandon a másik oldalról támogatta, így felültették, majd lassan talpra állították.

Steve nem tudta megtenni már a második lépést sem. A szédülést és a bokáiba nyilalló fájdalmat elviselte, mert a másik kettő ott volt, hogy rájuk támaszkodjon, azonban a térdei hirtelen összecsuklottak alatta, és így lassan oldalra kezdett dőlni. A lány és Brandon szorosan tartották egyenesben és húzták tovább az ajtó felé.

– Gyerünk Steve, már csak néhány lépés… – nyögte biztatásként a lány. Igen nehéz volt a nála jóval magasabb és súlyosabb férfit megtámasztania úgy, hogy ne érjen hozzá a karjába állított fémekhez, de közben haladjanak is. Sikerült közös erőfeszítéssel az utolsó lépéseket is megtenniük az ajtóig, ami magától kitárult, mikor elé léptek. Mindhárman ledermedtek az eléjük tárult látvány hatására.

A lány szemei kikerekedtek, Brandon keze pedig a nyakába akasztott gépfegyverének markolata után kapott, azonban ideje sem volt azt az ajtóban álló, gázmaszkos katonára fogni, mert a Kapitány akkor már kábán farkasszemet nézett a gázmaszkos pisztolyának csövével. A csatazaj mellett hatalmas dörrenésként rázta meg a falakat, ahogy a német Parabellum fegyver elsült.

JRR. Tolkien világából

A szavakat a nyelvész, Tolkien magyarra fordított nyelvkönyveiből, szótáraiból szedegettem, alkottam össze, tünde nyelvből.

Harna othar, Furin band, Aglar! – Sebesült katona – rejtett börtön – ragyogj! 
Harna – Sebesült 
Ohtar – Harcos, katona 
Furin – Rejtett 
Band – Börtön, lakóhely 
Aglar – Ragyogás, fényesség

http://parf-en-ereglass.hu/translations.html

_________________________________
Köszönöm, hogy elolvastad, a kritikának örülnék ヅ

>>>VI.-VII. fejezet

I.-II.-III. fejezet<<<