Remény nélkül II.

II. Elveszve­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­ 

2010. június 19.

– Szia Bobby – köszönt a készülékbe a fiatalabb testvér, mikor a fogadott apjuk végre felvette a telefont. Deannel épp hozzá tartottak és az út gyorsan fogyott az Impala alatt, mivel mindkettőjüknek hosszú volt az előző nap, most pedig már a reggeli órákat taposták. A démon nem vallott könnyen, de szerencsére sok mindent megtudtak tőle. – Sikerült, megvan a név. Máris mondom: John Browning, őt keressük. Nem találtam meg semmilyen adatbázisban, se az interneten, se sehol máshol, mintha nem is létezne... Igen, az nagyon jó lenne. Akkor nem megyünk hozzád, hanem megállunk egy motelban, ott várjuk a hívásod. – Közben intett a bátyjának, aki biccentett, jelezvén, hogy nyugtázta a hírt. – Addig elég jól esne nekünk egy pihenés, az a démon igencsak sokára tört meg... Nem, Bobby. Menekülés közben elütötte őt egy busz, már akkor meghalt, szóval mi csak a démont kínoztuk meg.

Dean felhorkantott. „Bobby komolyan rákérdezett erre?” – A vadász alig akarta elhinni, de közben az öccse tovább magyarázott. – Sok mindent. Állítólag nagy káosz van most náluk, a démonok közül sokan szélsőséges csoportokra szakadva küzdenek a feljebbjutásért, és több hatalomra éhesebb társaság inkább ismeretlen marad, hogy az ellenlábasok ne tudhassák, pontosan mekkora létszámmal is néznek szembe... Igen, ez nekünk csak rossz hír. Akit mi elkaptunk, az szinte biztos, hogy nem tud erről a fegyver mizériáról, de azt mondta, hogy ez a démon, Browning, tud mindenről, ami csak fegyver, és démonkézen lehet... Igen... Rendben, várjuk.

Sam a zsebébe süllyesztette a készüléket, miközben már meglátták a következő várost előjelző táblákat, majd lendületesen behajtottak az első motel parkolójába. A bátyja nagyon csendes volt, ám ő ezért nem hibáztatta. Fáradtak voltak és úgy érezték magukat, mint akik egy nagy csata előtti utolsó nyugodt napjukat készültek volna eltölteni. A szobafoglalás gyorsan ment, és bár nappal soha nem szoktak aludni, most mégis lepihentek. Tudták, hogy ha megcsörren a telefon és Bobby elmondja a címet, azonnal indulniuk kell majd, és ott, ahová készülnek, az ismeretlen várja őket, tehát most kell aludniuk, mert később talán már nem lesz rá alkalmuk.

Az agg vadász az üggyel kapcsolatban semmi használhatót nem talált a könyvekben, de elmondta Samnek, hogy rögtön felhívja egy ismerősét, aki képes lesz bemérni a démon pontos helyét – már amennyiben az a földön tartózkodik. Így a testvéreknek mindössze várniuk kellett.

Az elmúlt két napban nem sokat aludtak. Ahogy eljöttek Bobby házától még aznap éjjel elkapták azt a démont, és bár alaposan megfuttatta őket, a menekülése közbeni baleset egy nem várt lehetőséget adott a kezükbe. Ránézésre látszott, hogy az ütközés halálos volt, így már bármilyen eszközt felhasználhattak az információk megszerzésének érdekében, mert a nő, akiben a démon ragadt, meghalt. Ám a fogoly csak sokára tört meg, és akkor is más válaszokat kaptak, mint amelyekre számítottak. Megint egy újabb név, ahelyett, hogy Cas fogvatartásának helyét sikerült volna megtudniuk. A bemérés nem használt, tehát a démonok rejtett helyre vitték őt. Dean zaklatottan simított végig a kezeivel az arcán. Habár az öccse nyugodtan szuszogott a mellette lévő ágyon, ő képtelen volt lehunyni a szemét.

Aggódott, hogy el fognak késni. A Bobbynál kivallatott démon szavai jutottak eszébe. Azt mondta, hogy történt valami Casszel, ami miatt túl későn vette észre a támadást. Mi van, ha ez épp az összeveszésük után történt, és az angyal miatta volt figyelmetlen? Ha ő tehet arról, hogy fogságba esett? Tényleg ennyire a szívére vehette azokat, amiket aznap éjjel átgondolatlanul a szemére vetett? Ha csak belegondolt, hogy Castielt talán hetek óta kínozzák valahol, mert ő a lelkébe gázolt... vagy talán már megölték őt... – A gondolattól szinte fulladozva ült fel. Levegőre volt szüksége. Az öccsére pillantott, de a nyúlánk vadász mélyen aludt még akkor is, mikor Dean halkan bezárta maga mögött az ajtót.

Nekidőlt a Chevy csomagtartójának és a kezében tartott whiskys üvegből nagyot húzott. Nem volt jól. A mellkasán érzett súly egyre jobban fullasztotta. A szeme alatt sötét karikák árulkodtak a kialvatlanságáról és az arca nyúzott volt. Újra meghúzta az üveget, majd lehunyt szemekkel hajtotta le a fejét. Érzések és emlékek kavarodtak fel benne, a legtöbbjük mind egy vesébe látó, angyalian kék szempár tulajdonosához fűződött.

†«.¸¸.°´¯`* Tizenöt nappal korábban *´¯`°.¸¸.»† 
2010. június 04.

Egy, az arcára mért ütés térítette magához és rántotta vissza a valóságba. Valaki olyan erővel csapta meg, hogy a fogai összekoccantak és felrepedt az ajka. Azonnal kijózanodott és felpattantak a szemei.

Az első dolog, amit meglátott, a lobogó tűzkör volt, aminek a közepére helyezett székre ültetették őt. Még szüksége volt néhány másodpercre, míg a látása teljesen helyreállt és a foltok vonalakká élesedtek. Igen, valóban meggyújtott szentelt olaj lobogott körülötte, dohos téglafalakat látott, amelyekre számtalan, angyalokat távoltartó szimbólumot fújtak fel, poros, már-már homokos padlózatot, a plafonról pedig néhány lelógó, régi lámpa adott bántóan neonos fényt. Valamilyen pincében volt, de nem jutott tovább a gondolatmenetben, mert egy férfi lépett ki a háta mögül. Castiel azonnal látta rajta, hogy démoni megszállás alatt áll.

A fehér bőrű, húszas éveiben járó idegen arcára gonosz, széles mosoly kúszott, ahogy az angyal tengerkék szemeibe nézett.
– Végre! Már nem bírtam kivárni, hogy ő tollassága magához méltóztasson térni.

 

Cas fájdalmasan felszisszent, ahogy hirtelen feltámadt szabadulási ösztönének hatására megrántotta a kezeit. Lenézve vette észre, hogy mindkét karját a szék vízszintes karfájához kötötték – szögesdróttal. A kabátja és a zakója sehol sem volt, a végtagjain többszörösen körbetekert fém pedig nem mozdult, ahogy megrángatta a karjait. Helyette a rengeteg tüske egyre mélyebben fúródott a bőrébe; az ingén látott számtalan vérfolt egy pillanat alatt sokszorozódott meg. Aggasztotta, hogy nem tudta eltépni az ezüstösen csillogó fémet, ráadásul az képes volt megsebezni őt. A fájdalmat háttérbe szorította és dühösen nézett fel az előtte állóra, akiről lerítt, hogy minden pillanatot élvez abban, amit lát.

– Jaj, szegénykém! Hát nem tudod kiszabadítani magad? – kérdezte gúnyos vigyorral úgy, mintha csak egy fogyatékost csúfolna ki. – Akarod tudni, hogy miért? – Cas nem válaszolt, továbbra is határozott tekintettel sújtotta a démont, akire ez a legcsekélyebb hatással sem volt, amit az is bizonyított, hogy töretlen vidámsággal válaszolta meg a saját kérdését. – Kitörő örömmel mondhatom, hogy a drót abból a fémből készült, amiből a ti pengéitek.
– Hogy mi? – Az angyal megzavarodva kérdezett vissza.
– Persze, pontosabb lenne, ha azt mondanám: angyal pengéből önttettük.
– Az lehetetlen! – vágta rá kétkedve Cas, de a fogva-tartója vigyorogva cáfolta meg. Ahogy a fogoly ismét megrángatta a karjait és a köré tekert fém nem engedett, kénytelen volt elismerni a démon igazát.
– Vagy mégsem! Ti, angyalok, mindig is öntelt dögök voltatok. De ez most a Győzelem Napja, és te leszel az első áldozatunk.

– Honnan vannak a pengék? – szegezte neki a kérdést dühödten Castiel. Nem engedte, hogy a porhüvely által érzett rettegés elhatalmasodjon rajta, szilárd kontroll alatt tartotta a feltörő érzéseket és emlékeket. A démon hidegen felnevetett, mintha csak kigúnyolná, amiért őt ebben a helyzetben is ilyen „lényegtelen” dolog érdekli.
– Nem mindegy? Innen-onnan. Egy jó párat beolvasztottunk és különböző cuccokat csináltattunk. A lényeg, hogy nem mész innen sehová. – A fekete szemű arca elkomorult, de az emberi szemében látott csillogás sokkal baljóslatúbbnak hatott.

– Mit akartok?
– Egy rossz napot neked. – Az idegen előrehajolt és rátámaszkodott a szögesdrótokkal körbetekert karjaira, amitől a tüskék még mélyebbre fúródtak a húsba. A démon ügyelt a saját tenyereire, miközben boldogságtól kerekre tágult szemekkel élvezte a kiváltott látványt. Cas felnyögött, de villámgyorsan szorította össze a fogait és vette fel ismét a határozott szemkontaktust. – Pechedre, te fogsz megfizetni mindenért, amit az angyalok valaha is tettek ellenünk.

Hideg szavai közben a démon felvillantotta fekete szemeit, de aztán hátralépett. A kikötözött angyal alkarjain a fehér ing anyaga már erősen itta a sebekből szivárgó vért, ám az ajkát nem hagyta el sóhaj vagy újabb nyögés. Irányítás alatt tartotta a testét és az érzéseket. Nem törhetik meg. Nem adja meg nekik ezt az örömöt.

Összeszűkített szemekkel figyelte, ahogy a fekete szemű egy félretolt asztalhoz lépett, majd a rajta levő tárgyakat meglátva az arcán ismét széles mosoly terült el. Castiel azonnal tudta, hogy ez számára semmi jót nem jelenthet. A démon egy angyal pengét emelt fel és a tekintetét örömmel vezette végig az ezüstösen csillogó fém pengéjén a markolattól egészen a hegye végéig, majd nagyot hümmögött. Megpörgette az ujjai között, aztán határozottan markolta meg, közben maradéktalanul figyelve az összhatást; mintha csak azt nézné, hogyan fest az ellenég fegyvere a kezében. Határtalan elégedettséggel az arcán indult meg a fogoly felé.

 

– Szerencsére, elég sok időnk van még mielőtt elkezdődne a végjáték. – Mosolyogva lépett át a tűzkörön és megállt Castiel előtt, aki kemény tekintettel nézett fel rá. A tengerkék szemek nyugalmat, határozottságot és undort tükröztek, ám a fogvatartóját ez a legkevésbé se zavarta.

– Mondd csak, angyal – hangsúlyozta ki gúnyosan az utolsó szót, miközben a penge hideg élét a fogoly nyakához illesztette, a gége és az állcsont közé, kényszerítve ezzel, hogy Cas megemelje az állát –, mennyire hiszel az istenedben? – A penge érintésére a kék szemek megteltek dühvel és összeszűkültek, majd egy pillanattal később a démon – még mielőtt az angyalnak egyáltalán esélye lett volna felelni –, hirtelen rántotta végig azt a hófehér bőrön.

2010. június 19.

Villámgyorsan pakoltak ki a kocsiból és indultak el, miután Bobby megadta nekik a címet. Kora este volt, mikor a hívást kapták és már éjszaka, mire a megadott helyre érkeztek, ám a hatalmas kertes házat sokan őrizték. A kertben négy démont láttak, az épületben pedig ki tudja hány lesett még rájuk. Sam nem volt egészen biztos abban, hogy ez az akció a megtervezett formájában valóban jó ötlet lenne, de nem volt más lehetőségük, ahogy idejük sem. A kerítés tövében egy utolsó pillantást vetett a bátyjára, ám Deanen azonnal látszott, hogy a legkisebb kételye sincs a helyzettel kapcsolatban. A tekintete világosan elárulta; meg fogja ölni a démonokat, ha azok az útjába állnak. A két zöld szempár találkozott, majd egy bólintást követően megindultak. A kerítés oszlopain kapaszkodtak fel, aztán ügyeskedve átugrották azt, gondosan elkerülve a hegyes végeket. Szét kellett válniuk, hogy hatékonyabbak és észrevétlenek lehessenek. 

Dean a házat körülvevő cserjesor mellett haladt gyorslépésben, amikor feltűnt előtte egy őr. Az alak háttal állt neki, így nemes egyszerűséggel mögé lépett és kezét a szájára szorította, miközben az angyal pengével átvágta a démon nyakát. Mikor a test a földre csuklott, egy gyors körültekintést követően, sietve haladt tovább. A következő őrbe szemből futott bele, emiatt a fegyvere pengéjét az állkapocs alatt szúrta át a férfi koponyáján. Még esés közben rántotta ki belőle, mert ekkor már ketten érkeztek, és az egyikük azonnal le is fogta őt hátulról. A szemből érkezőt, amint az elég közel ért, egy határozott rúgással térítette jobb belátásra, majd egy gyors vágás segítségével kifordult a fogva-tartója fogásából és a pengét a torkába hajította, miközben a háta mögött feltápászkodót egy egyszerű könyökössel terítette le úgy, hogy szinte oda sem nézett. Végül a leütött démonnak is átvágta a torkát, aztán értetlenül, kissé lihegve nézett körbe. Vagy ő kapta mindegyik őrt és Sammy átkozottul mázlista volt, vagy többen voltak kint, mint amennyit elsőre összeszámolhattak – futott át rajta az észrevétel, miközben felegyenesedett.

A testvérpár a bejárati ajtó előtt futott össze ismét.
– Megvagy? – kérdezte Dean, ámbár úgy tűnt, az öccse nem sérült meg. Egy bólintást kapott válaszképp, mire egyszerre fordultak az ajtó felé. – Akkor talán kopogjunk – mondta az idősebb, majd erőteljesen nekilendült, hogy berúgja az ajtót.

– Ne! – Sam egy lépéssel termett előtte és kézzel blokkolta a bátyja rúgását, aminek következtében a társa a lendülete miatt csaknem felkenődött a masszív fára. Az öccse állította meg a zuhanását a mellkasára tenyerelve, így a hangos – és minden bizonnyal fájdalmas – koppanás is elmaradt.

– Mi van?! – Az idősebb testvér még a történtek hatása alatt volt, így szüksége volt néhány kapkodó lélegzetre, hogy megnyugodjon, ám a hangja nem kevésbé volt ijedt és mérges, miközben az öccse hátralépett.
– Nézd! – Sam egy műanyag kártyát húzott elő a zsebéből és az ajtó melletti panel felé bökött. – Van belépő kártyánk. Az egyik őrtől vettem el. Így megmarad a meglepetés ereje.
– Ezt nem tudtad volna előbb mondani?
– Nem kérdezted – válaszolta a nyilvánvalót az öccse. Végül Dean csak egyetértően hümmögött egyet és még egy bólintás is kitelt tőle, miközben a társa a nyomógombok alatti résbe tolta a kártyát. A szerkezet csippant, az ajtó zárja pedig nagyot kattant. Halkan léptek be a rajta. Az emeletes, már-már palotának is beillő házban valamilyen vonós-zongorás kísérettel hangzó komolyzene szólt. Sokatmondóan pillantottak össze. Sam az emelet felé biccentett, mire a bátyja határozottan bólintott. Ő is úgy hallotta, hogy a zene onnan szólhat.

A megbeszéltek szerint ismét szét kellett válniuk, mert, hacsak nem akartak kellemetlen meglepetéseket és közbelépő démonokat, a célszemély elfogása előtt meg kellett tisztítaniuk a házat tőlük. Így volt biztonságos, hiszen nem tervezték elvinni a foglyot, a helyszínen való kikérdezés során pedig nem lett volna baj, ha nem zavarják meg őket, ezért Dean a földszinten kezdett körbejárni, míg az öccse a lépcső felé indult. Nem akartak Browningnak esélyt adni a menekülésre vagy a riadóztatásra, tehát sietniük is kellett. Az idősebb Winchester a konyhában futott bele egy csapat elterpeszkedetten kártyázó démonba. Azok – amint észrevették az érkezését –, rögtön felé kapták a fejüket, a következő pillanatban pedig mindenki egyszerre mozdult.

Az első, felé lépő férfi ütését könnyedén, kézzel blokkolta, majd villámgyorsan szúrta le az illetőt. Addigra a társai már körbevették őt; ketten lefogták a karjait, a harmadik pedig egy olyan gyomrost adott neki, hogy Dean kétrét görnyedt a fájdalomtól. 
– Winchester! – köpte a nevét az előtte álló, mire ő nehézkesen felegyenesedett.

– Személyesen – felelte pimasz mosollyal, amitől az előtte álló csak még dühösebb lett.
– Ezért a betörésért az életeddel fogsz fizetni. – Egy kést húzott elő az övéből és fekete, gyűlölködő szemeivel egyenest a vadászra nézett.
– Csak figyeld! – Dean rákacsintott, és amikor a démon közelebb lépett hozzá, erősen gyomron rúgta, már csak a bosszú miatt is.

A támadója hátraesett, azonban az őt fogva tartók ezt a lépését nem díjazták annyira. Nemes eleganciával két lépésből olyan lendülettel taszították meg, hogy esélye sem volt megelőzni a szabadesése utáni ütközését a konyhai polccal. Két kézzel sikerült úgy tompítania a zuhanást, hogy az arca és a feje is sértetlen maradt, de a leszakadt polcokról számtalan tányér és üvegpohár esett rá, majd tört darabosra. Az éktelen csörömpölést hallva egy nyögést szakadt fel belőle, mikor felemelte a fejét. „Na, ennyit a csendes lopakodás adta meglepetés erejéről...” – gondolta, miközben feltápászkodott.

Időközben a két démon felsegítette a társukat, és ezúttal már mindegyiküknél volt valami vágóeszköz. Az egyik penge felé lendült, de Dean sem volt rest azonnal reagálni; elhajolt, majd a férfit maga felé rántotta, amitől a támadója kibillent az egyensúlyából. Miközben az öltönyös zuhant, ő oldalról villámgyorsan szúrta a bordái közé majd rántotta ki az angyal pengét, így mikorra a test földet ért, a démon már halott volt. Közben a másik kettő egyszerre rontott neki; az egyik hátulról kapta el a nyakát, a társa pedig kiverte a kezéből a fegyverét. A penge nagyot koppant a járólapon, a démon pedig felrántotta a fulladozó vadászt az asztalra. Kártyák szóródtak mindenfelé, ahogy Dean levegőért küzdve vergődött a fekete szemű szorításában.

Az idősebb Winchester szeme előtt ezüstös pontok és vonalak kezdtek felvillanni az oxigénhiány miatt, de még a zavaros látásával is észrevette, hogy a másik démon közeledik felé. Látta a kezében tartott tőrt megcsillanni, és nem habozott cselekedni. Az oldalról felé lépőt arcon rúgta, majd a lendületet kihasználva gurult le az asztalról, miközben a nyakát szorongató démon szó szerint ráesett. Így Deannek már nem volt nehéz tovább löknie, hogy a férfi átzuhanjon felette és ő végre kiszabadulhasson a szorításából. Fulladozva, köhécselve egyenesedett fel, és bár közben sikerült felszednie a fegyverét, a kiállása még ingatag volt. Az arcon rúgott támadója kelt fel elsőként, így a vadász – látva, hogy a démon feltápászkodik – egy pontos dobással beleállította a pengét annak mellkasába. A férfi megdermedt, majd narancssárga villogás és sistergős hangok közepette úgy zuhant hátra, akár egy szobor.

Mikor a Dean lábai előtt heverő utolsó megszállt megmozdult, a vadász lendületesen arcon rúgta a még fekvő áldozatát, aki nagyot nyekkent, ám nem mozdult meg többet. Így az idősebb Winchesternek volt ideje – némi zihálás közben – ellépdelni a fegyveréért, hogy aztán leszúrhassa a harmadik ellenfelét is. Mindezek után indult tovább, hogy felkutassa a még megmaradt démonokat, ám a földszintet átvizsgálva már nem bukkant újabbakra.

Felsietett az emeletre, és ott is szisztematikusan kezdte átnézni a helyiségeket, a legvégére hagyva azt, ahonnan a legjobban kihallotta a zenét. Mire odáig elért, talált két halottat, akik vélhetőleg korábban szintén démoni megszállás alatt lehettek. Mikor belépett a keresett szobába, megnyugtató látvány fogadta. A barátságos, faburkolatokkal, szépen megmunkált bútorokkal és puha fotelokkal teleszórt helyiség minden bizonnyal egy dolgozószoba lehetett, az íróasztal mögött fehérbőrű, ötvenes korú férfi ült feszengve, mozdulatlanul. Úgy ült ott, mint akit odaszegeztek, és Dean az első meglátásával nem is tévedett nagyot.

Ahogy bentebb lépdelt látta meg, hogy a férfi bal tenyere az asztallapon fekszik és egy kés áll ki belőle. A két kézzel az asztalra támaszkodó öccse a démonölő késsel szegezte a foglyot a bútorhoz, miközben a fiatal vadász szemben állt vele. Körülöttük a világos parkettára festett démoncsapda még vörösen csillogott. Az idősebb Winchester érkezésére mindketten rápillantottak, ám Sam hamar felegyenesedett.

– Ez itt John Browning és szerencsénkre a test, amit használ, már régen halott – mondta elégedetten, a tekintetét továbbra is a foglyára szegezve.
– Ez igencsak leegyszerűsíti a helyzetet számunkra – értett egyet az öccse elégedettségével Dean is, és ahogy közelebb ért, örömmel nyugtázta, hogy a démon emberi szemeiben aggodalom ült. Menet közben nyomta meg a hifitorony kikapcsoló gombját, így a művészi zene elhalt.
– Amit kerestek, nincs nálam. – Browning kedves, öreguras imidzséhez nem igazán illett a félelem, de ez egyik vadászt sem érdekelte különösebben.

– De te tudod, hogy hol van – jött a felelet az idősebb fivértől, aki hamar a démon mellé ért. Lábával nagyot rúgott a fogoly alatti székbe, amely hirtelen csúszott hátra a parkettán. A férfi fájdalmas kiáltással kapott a másik kezével az asztal széléhez, majd nyöszörögve ragadta meg azt. A kés a hirtelen rántástól tovább vágta a kézfejét, sistergő villanásokkal bizonyítva a történteket. – És el fogod mondani nekünk.
– S ha nem teszem? Akkor mi lesz? – szájalt a férfi zihálva.
– Szörnyű kínok után végül a Pokolban landolsz – hajolt közelebb hozzá Dean, miközben az asztalnak dőlt. Ám a démon, látva a vadász tekintetét, felnevetett, pedig a mélyzöld szemekben ott ült mind a súlyos kínzás, mind a vérszomjasságának ígérete.

– Akkor rajta! Elfoglalt üzletember vagyok, ne várakoztassanak. Essünk túl rajta!
– Odalent nehezen fog üzleteket kötni – mosolyodott el gúnyosan Sam.
– Oh, ott nem is szándékozom. De én nem fogok sokáig lent maradni. Túl fontos szereplő vagyok egy százoldalú sakktáblán – magyarázta a fogoly magabiztos nyugalommal. – A feleknek szükségük van rám, és ezt ők is tudják. Minden vezető jól tudja. Szóval tessék csak; kínozzanak, ha úgy tetszik, aztán öljenek meg, mert beszélni úgysem fogok. Egyetlen ügyfelemet sem fogom kiadni sem most, sem a későbbiekben.

A démon határozott szavaira Dean ellökte magát az asztaltól és az angyal penge hegyét a férfi torkának szegezte.
– Elég hosszú kínzással mindenki megtörhető. – Dühtől szikrázó, gyilkos vággyal átitatott tekintetét látva a fogoly elmosolyodott, majd szinte könnyed vidámsággal felelt.
– Te már csak tudod, nem igaz?

†«.¸¸.°´¯`* Öt nappal korábban *´¯`°.¸¸.»† 
2010. június 14.

Huszonhárom különböző arcot jegyzett meg. A démoni megszállás alatt álló férfiak és nők rendszertelen időközönként és sorrendben váltották egymást, de ketten-hárman állandóan a pincében voltak vele.

Csak az először látott démontól hallottak szolgáltak neki információval, egyetlen másiktól sem tudott meg semmit, mióta megkezdődött a vallatása. Eleinte még kérdezett tőlük, ám hamar ráébredt, hogy ezek a démonok nem fognak felelni neki. Egy idő után egyszerűen nem szólalt meg többet, pedig a fogvatartói megállás nélkül faggatták, miközben lassan és módszeresen próbálták megtörni a kitartását.

 A legkülönbözőbb dolgokról tettek fel neki kérdéseket, melyek mind Deannel, vagy az angyalokkal voltak kapcsolatosak. Rengeteg olyasmiről is kérdezgették, amik – Castiel meglátása szerint – teljesen lényegtelen, érdektelen jelleggel bírhattak a démonok számára. Az angyal néha úgy érezte, mintha a fogvatartóit valójában nem is érdekelné a válaszok jelentős része; hogy az egész vallatás csak egyszerű időhúzás csupán. Azonban a kérdések sosem maradtak abba, ahogy a kínzása sem.

A helyiségben nem látott ablakot, így nem volt képes számon tartani az idő múlását, de mióta a pincébe került, a démonok megállás nélkül vagdosták és választékos módszerekkel próbálták megtörni őt. Számtalan késük és eszközük volt – a lopott pengékről nem is beszélve –, amelyeket angyal pengéből készíttettek, így mindegyikkel képesek voltak őt megsebezni.

Ám nem akarták megölni, erre hamar ráébredt. A vágások ritkán voltak mélyek, azonban rengeteget kapott belőlük. Az eltelt idő alatt elszenvedett számtalan mély seb miatt a helyiségben állandósult a jellegzetes csengő-zúgó hang, mert az angyali kegye egyre láthatóbbá vált a fokozatosan sokasodó, komolyabb vágásokon keresztül. A sérülései egyszerűen túl lassan gyógyultak; egy begyógyult helyére hét másikat kapott, emiatt pedig az ereje rohamosan fogyott. A fájdalom sosem maradt abba túl sok időre – a démonok nyilvánvalóan nem tartottak pihenőt; feltűnően élvezték, hogy egy angyalt kínozhatnak –, azonban Casnek néha úgy tűnt, kiesett egy-egy időszakasz.

Háromszor történt meg vele, hogy az angyali mivolta ellenére eszméletlen állapotba került. Korábban azt hitte, hogy ilyesmi nem lehetséges, ám utólag nem tudott más magyarázatot találni. Az első akkor esett meg, amikor úgy döntött, a továbbiakban nem fog megszólalni. Az egyik vallatója – miután a démonban tudatosult a helyzetben való alulmaradása – olyan dühös lett, hogy tehetetlen mérgében egy Castiel által eddig nem látott tárgyat kapott fel az asztalról használat céljából; egy vastag fémcsövet. Úgy tűnt, attól a pillanattól kezdve a fekete szeműt nem érdekelte többé, hogy a „látszólagos” kérdéseire választ fog-e kapni; az egyetlen további céljává a fájdalomokozás vált.

Az angyal nem ismerte eléggé az emberi arckifejezéseket, de azt azonnal látta a felé lépdelő férfi olajfekete tekintetéből, hogy a vallatójában végérvényesen elszakadt valami, ami innentől kezdve veszélyessé tette számára. Nem tudott védekezni, hiszen a szögesdrót erősen fogta őt. Tehetetlenül nézte végig, ahogy a férfi kezei erősen rászorulnak a cső végére és a magasba emeli azt. Mikor a démon dühödten felé suhintott, Cas még hallotta a csont durván roppanó hangját, ahogy a fém eltalálta a füle feletti területet, de a fájdalmat csak egyetlen pillanatig érezte. Később az eszméletlen sötétségből ismételt fájdalomérzet rántotta vissza, ahogy az egyik démon elkezdett a lapockáiba és a vállaiba metszeni valami túlságosan is részletes mintázatot. Fájdalmas nyögéseit csak a kínzója vihogása szakította meg néha.


A sokasodó sérülései miatt az ereje egyre inkább fogytában volt, így a fejfájása és a szédülése is fokozatosan erősödött. Önerőből nem tudott megszökni, erre hamar ráébredt. Soha nem hagyták őt egyedül és a szögesdrótot, amivel kikötözték képtelen volt eltépni – főleg úgy, hogy egy idő után a kínzói az összes irányba álló tüskét a kajába nyomták.

Nem hitte, hogy élve kijuthat a pincéből, főleg azok után, ahogy Deannel legutóbb elváltak az útjaik. Tudta, hogy a vadász biztosan nem keresi őt, hiszen akkor este világosan Castiel szemébe mondta, hogy több, nagyobb bajuk is van Sammel, minthogy ővele foglalkozzanak. „Különben is – ébredt fel benne a csalódott gondolat –, neki kellene megvédenie a férfit, és nem fordítva.” A fivérek nem keresik őt, ahogy az angyalok sem, így teljesen magára maradt.

Az angyal nem értette a fogva tartói viselkedését. A kérdések lényegtelenek voltak és a kínzását is úgy végezték, hogy még véletlenül se halhasson bele. Mintha vártak volna valamire, miközben őt szórakozásképpen gyötörték. „Az a bizonyos Győzelem Napja mit jelenthet és mikor jön el?”  Cas számtalanszor gondolkozott már ezen, de a kérdéseire sosem kapott választ, információ nélkül pedig nem jutott előbbre. Bár rettenetesen kimerült volt, még kitartott. Nem szólt semmit, de a démonok pontosan látták a tekintetén, hogy még nem tört meg. Felkészült a halálra, viszont megalázkodni nem fog – ezt már az első pillanatban eldöntötte.


– Hajjaj, Castiel... – sóhajtott fel drámaian a nő, aki úgy járkált körülötte, akár egy, a prédája felett köröző dögkeselyű. Fiatal volt és karcsú, szőke, vállig érő haja selymesen omlott a babafehér bőrű vállaira. Mikor belépett, ledobta a kabátját – mondván: túl melege van az égő olaj miatt –, így most csak spagetti pántos topban és feszes farmerban virított. Ahogy Cas látta, a démon valaminek felettébb örült. – Mint látom, ezek a fiúk nem nagyon vigyáznak rád.

Két másik fekete szemű is volt a helyiségben, az egyikük valahol a háta mögött állt, a másik pedig unott arccal a vele szemben lévő bejárat mellett támasztotta a falat, miközben végig a nőt nézte. Castiel kimerült volt, de ahogy a szőke megállt előtte és a kezével először megragadta, majd megemelte az állát – ezzel kényszerítve őt, hogy rá nézzen –, a tekintete csupán undort és harcias kitartást tükrözött.

– Mindened vérzik... – mondta a nő, ahogy a tekintete a számtalan sérülés között cikázott. Az angyal csak igazat tudott adni neki. Deréktól felfelé szinte mindenhol vágások borították, az orrát is számtalanszor eltörték, ahogy az arcán és a fején is rengeteg ütés nyoma megmaradt. Azt a fémcsövet elég gyakran szerették használni rajta. –  Napok óta... – nézett a szemeibe a démon, miközben felvillantotta a sajátjai fekete színét – zúgsz, mint egy hibás izzó, és mégis... nem beszélsz. Ők azt mondják, sokszor üvöltesz, de már semmi tartalmasabbat nem mondasz. Te szegény... Tudod, én ott voltam, amikor az utcán csapdába kerültél – lépett a démon még közelebb hozzá, így az arcukat már csak alig harminc centiméter választotta el. Castiel hiába emlékezett vissza, a most elé hajoló női arc nem rémlett fel neki az elfogása napjáról. – Láttalak, mielőtt felegyenesedtél. – Az angyal nem értette, hogy a nő mire célzott ezzel. Összeszűkített szemekkel vára a folytatást, ami nem késett sokat. – Láttam a szemedben. Le sem tagadhatod, mert minden a képedre van írva. A drága Winchesterek kidobtak téged. Átvertek. Elárultak.

A nő élvezettel sorolta, ám Cas teljesen megzavarodott. Miről beszél ez a démon? Ő nem egy háziállat, amit csak úgy kidobhatnak...! Értetlen, dühtől szikrázó szemeit látva a nő hidegen felkacagott.  – Ó, te idióta! Hát nem érted, hogy csak ti angyalok vagytok ilyen tudatlanok az emberekkel kapcsolatban? Egy ember és egy démon is képes bármikor felismerni egy szemmel látható gesztust, arckifejezést, csak ti ostobák nem. A tiédről állandóan süt, hogy mit érzel, akárcsak aznap hajnalban. Úgy néztél ki, mint egy kisállat, akibe belerúgtak. És tekintve, hogy a padláson most balhé van, csak a nagy barátocskáid valamelyike, Sam vagy Dean lehetett a bűnös. Esetleg mindkettő.

Castiel még most sem értette, hogy miért mondta el ezt a démon. „Mi céllal emlegette fel? Hová akar ezzel kilyukadni?” Ha bosszantani akarta vele, akkor sikerült. Nem szívesen gondolt vissza arra az éjszakára, vagy egyáltalán Deanre. A vadász nem kívánta a társaságát, és ő kicsit sem akart erre gondolni.

– Igen, látom már megint... – mosolyodott el a szőke boldogan, ahogy az angyal tekintete és arcvonásai megváltoztak a fájdalmas emlék hatására.  – A testvéreid, a barátaid... de még apuci is tesz rá, hogy mi itt halálra kínozgatunk téged. Olyan rossz érzés lehet, hogy a kutyának se kellesz, mert haszontalan vagy... – A nő túljátszott szánakozással és tettetett érdeklődéstől csillogó, szénfekete tekintettel figyelte a kiváltott reakciót, magában örülve a technikája sikerének.

Azonban az angyal tekintete ismét megváltozott. Castiel megunta a nő által generált helyzetet; ő nem lesz egy démon játékszere – határozta el. Kissé – ahogy a sérülései ezt engedték – előrébb hajolt, majd hideg, lassan tagolt szavakkal felelt.

– Menj a pokolba! – vetette oda undorodva és dühösen. A szőke felkacagott – más körülmények között a nevetése még akár lágy csilingelésnek is hathatott volna –, majd lassan visszahúzta a kezét az angyal vértől nedves álláról, miközben végigsimított a férfi bőrén.

A gesztust Castiel nem tudta mire vélni, de nem is igazán akarta. Ez a nő most először áll előtte – az emlékei szerint –, és bár még nem vállalt részt a kínzásában, rettentően idegesítő dolgokat mondott neki. Csak azt nem tudta, hogy miért.

– Ó, hát megint beszélsz! Tudod, szeretem hallani az üvöltés előtti beszédhangot... – magyarázta készségesen, kissé elmerengve. – Az én hibám, ez egy régi szokás. De nem gond, ha nem beszélsz, némán is a segítségünkre leszel majd. Hamarosan. És most... – A nő vetett egy pillantást valakire Castiel válla felett, mire az angyal egy erős kéz szorítását érezte a jobb vállán.

Tehetetlenül felnyögött. A bőre a lapockájától a válláig tele volt vésve egy mintával, amit bár nem láthatott, azt pontosan érezte, hogy a vágások továbbra is véreznek. A durva érintésre érzett fájdalom miatt elakadt a lélegzete, ám egy másik kéz markolt a vértől ragacsos tincsei közé és rántotta hátra a fejét, miközben Cas igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Ez a helyzet ismét nem tartogathat túl sok jót a számára, ezt azonnal átlátta, amint a vértől csöpögő, metszésekkel borított nyaka teljesen szabaddá vált a szőke nő előtt.

Az ajtó mellett ácsorgó démon elégedetten vigyorgott, miközben a szőke egy széket vitt Castiel elé, azután előhúzott egy igen rövid pengéjű kést és játékosan megforgatta az ujjai között. Úgy nézett rá, mintha a legjobb barátja lenne, majd a tekintete szisztematikusan futott végig az angyal véráztatta nyakán és erősen darabokban lógó ingén, ami nem kevésbé volt tisztább.

– Most még van egy kis időnk, hogy felkészítsünk.

Mikor végül döntésre jutott, letépett egy kevésbé véresebb cafatot Cas ingéből és tisztára törölgette vele a férfi nyakának jobb oldalát – már amennyire ez lehetséges volt a még vérző vágások dacára. Ismét vizslatni kezdte az előtte feltárult bőrfelületet, majd elégedett mosollyal illesztette a penge hegyét a foglyuk nyakához, miközben betámasztotta a másik kezével a kését tartó ujjait, hogy minél pontosabb lehessen a vonalvezetése. – Nagy levegőt! – suttogta a tanácsát izgatott vidámsággal, még éppen azelőtt, hogy a kés hegyét belenyomta az angyal testébe.

Castiel azonnal összeszorította a szemét és fájdalmas nyögés szakadt fel belőle. Amikor a hideg penge kínzósan lassan áthatolt a bőrén és a húsban hosszú, egyenes vonalat ejtett, felkiáltva rántotta meg a fejét. Nem ránthatta ki a fogva tartója markából, ám a több centis elmozdulás miatt a nő elégedetlenül felciccentett, mivel meg kellett szakítsa az odafigyelést és precizitást igénylő mozdulatát.

– Ne ficánkolj, mert elrontom! – feddte meg a ziháló foglyot, majd ismét munkához látott. Az éles fém újra az angyal nyakába merült. Cas érezte, ahogy egy pillanatnyi szünet után irányt váltva haladt tovább a bőrébe metsző tárgy, ami olyan lassan és könnyedén szabdalta fel a torkát, akár a forró kés a vajat. A tartós fájdalom miatt hosszú, kínlódó nyögés tört fel belőle. A bemetszésekből azonnal meleg vércseppek buggyantak ki és folytak le az angyal vérpettyes, agyonszabdalt ingjének túllazított gallérja alá. A következő pillanatban Castiel kiáltva próbált ellenállni, megint elrántotta a fejét és a penge ezúttal ténylegesen megcsúszott – ám az elkövetkező néhány fájdalommentes pillanatért ennyi igazán megérte. A szőke nő felháborodottan fakadt ki, dühösen a ziháló áldozata nyaka felé bökve.

– Most nézd meg, mit műveltél! Nem akartam ekkorát, de így már kénytelen vagyok nagyobb betűket csinálni, hogy egyforma legyen. – Sóhajtva panaszkodott, mintha mindez az angyal hibája lenne, majd szánakozással vegyes dühvel nézett fel a szék mögött álló démonra. – Te meg nem tudnád normálisan megfogni?!

– Miért nem vágod át a torkát simán ahelyett, hogy itt karcolgatod? – kérdezte a fogvatartó unottan. Castiel megkönnyebbülten kapkodta a levegőt és örült a pillanatnyi szünetnek, de tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani. A mögötte álló nem volt valami intelligens, ha ennyi idő után se volt tisztában a helyzetükkel – gondolta az angyal.

– Mert még kell nekünk, te idióta! – A nő a degradáló válasza után megrázta a fejét és intett a háta mögött ácsorgó, falat támasztó társuknak. Amaz rögtön ellökte magát a porladozó téglák és festékszóróval fújt mintázatok mellől, közeledtében pedig egy angyalpengét kapott fel az asztalról.

A nő mellé érve előrehajolt, és érdeklődve nézte meg az eddigi bemetszéseket. Dicsérően hümmögött egyet, miközben összenézett a büszkén mosolygó ötletgazdával. A férfi az eddigi munkájára reagálva egyetértően rábólintott és felegyenesedve közelebb lépett a fogolyhoz. A kezében tartott fegyver pengéjét úgy illesztette, majd nyomta az állkapocscsontja és a gégéje közé, hogy az csaknem teljes hosszában felsimult Castiel bőrére. Lenézett az angyal dühtől fűtött szemeibe, majd jéghideg szavait még jegesebb tekintettel adta elő a fogolynak.

– Ha csak egy kicsit is megmozdulsz, saját magadat fogod lenyakazni. – Hogy szavait bizonyítsa, a fegyvert még erősebben nyomta az angyal torkának, aki – érezve, hogy a penge máris megvágta őt és újabb vércseppek folynak végig a nyakán – emiatt kénytelen volt még jobban hátradönteni a fejét. Ezt látva a démon szája sarka egy apró, elégedett félmosolyra rándult.  – Folytasd! – bíztatta a nőt, aki egy hálás mosollyal az arcán ismét megtámaszkodott, majd a hideg penge újra Castiel nyakába vágott.

A szőke nem nyomta annyira mélyre a fémet, hogy bármi létfontosságút elérhessen, de ahhoz tökéletesen elég volt, hogy pokoli fájdalmat okozzon az angyalnak. A penge újabb és újabb bemetszéseket ejtett, kényelmes lassúsággal metszette át a bőrt és merült a meleg húsba, majd siklott benne a démon kézmozdulatai szerint. A vércseppek egyre csak peregtek, miközben Castiel szenvedő nyögései betöltötték a helyiséget.

Megpróbálta kizárni a fájdalmat, de a szőke harmadik mozdulata után ez lehetetlenné vált. Összeszorított szemekkel, a fájdalomtól eltorzult arccal zihált és kiáltott fel, miközben a torka feletti angyal penge is egyre mélyebb sebet okozott rajta. A nyögések hamar kiabálássá erősödtek, de ez csak elégedettséggel töltötte el a kínzóit. A nő kíméletlenül és megállás nélkül metszette a betűket a nyakába, egyiket a másik után. Az egyenes vonalat egy cikornyás követte, majd egy szögletesebb, és az állandó, perzselő kín közben Castiel azt hitte, sosem ér véget a szenvedése. Szinte nem is érezte a karjaiba nyilalló fájdalmat, ahogy nekifeszült a szögesdrót szorításának. Már a nyaka egész jobb oldala izzott, és a kiabálás mit sem segített a fájdalom levezetésén. Ráadásul akaratlanul is megrándult a mélyebb vágásoknál, így a torkára fektetett penge is mind mélyebben vájt a bőrébe. Mintha évek teltek volna el, mire a betűk bevésése abba maradt.

Az elnyújtott kínzása miatt jó néhány másodpercre volt szüksége, hogy észrevegye: már nem érzett újabb fájdalmat, a penge nem hasított ismét a torkába. Ő zihálva nyöszörgött, miközben próbált ismét úrrá lenni a testén. Bár a sebek miatti perzselő fájdalom nem szűnt meg, mégis kicsit könnyebb volt úgy, hogy a vagdosása abbamaradt. Több pillanat is eltelt, mire az érzékeit többnyire sikerült ismét kontroll alá vennie.  

– Nézzük csak... – mondta a szőke, mikor elkezdte a vért letörölgetni az angyal nyakáról, hogy megcsodálhassa a munkáját, ám hiába. A sebek ehhez túl mélyek voltak és azonnal újabb cseppek buggyantak ki a bemetszett vonalakból. Az angyal pengét tartó férfi is elemelte a fegyvert az eddigi helyéről, hogy hátrább lépve megszemlélhesse a végeredményt.

Cas nagyot nyelt, miközben lassan csillapodott a légzése is. A szemeit még nem tudta felnyitni; szorosan lezárt szemhéjakkal, reszketegen próbálta a gondolatait ismételt működésre bírni, miközben a feje még mindig hátra volt döntve. Rettenetesen kimerülnek érezte magát, de pontosan tudta, hogy még nem ért véget a kínzása. Ki kell tartania. „De még meddig?”

– Alig látszik a vértől. Azt hittem, hogy egy angyal nem vérzik ennyire – mondta elégedetlenül a nő, de a férfi leintette.

– Szerintem kiváló munka, amit a vér mennyisége is bizonyít. – Ő sem tudta kiolvasni a fogoly nyakába vésett szót, mert a függőlegesen metszett betűkből kifolyó vér – minden törölgetés ellenére –, olvashatatlanná tette a vonalakat. Mikor a mögötte álló démon eleresztette, Castiel ismét felnyögött a vállába hasító fájdalom miatt. Jól tudta, hogy a sebei sosem fognak begyógyulni, amíg a démonok újra és újra feltépik azokat.

A nő mellett álló férfi felegyenesedett és durván megragadta az angyal állát, maga felé fordítva azt, a mozdulattal újabb szenvedést okozva a fogolynak. Felhasított nyakkal nem volt kellemes forgolódni...

– Nyisd ki a szemedet! – utasította keményen a férfi, mire Cas lassan, szenvedő arccal teljesítette azt.

Az óceánkék szempár tele volt fájdalommal, de a démon azonnal látta a csillogásából, hogy a kínzás ellenére még mindig nem sikerült megtörniük. Ez a nem várt felfedezés egy pillanat alatt felbosszantotta a vallatót. Felvillantotta a fekete szemeit és közelebb hajolt hozzá.

– Azt hiszed, nagyon bátor dolog a Winchestereket támogatni? Vagy helyes? Hogy van értelme ellenünk harcolnod? Ugye tudod, hogy meg fogsz halni? – kérdezgette hidegen, ám Castiel nem válaszolt. Már régóta nem felelt egyetlen kérdésre sem, így ezekre a szavakra sem szándékozott reagálni. – Idelent fogod kilehelni a lelkedet, ennél ezerszer rosszabb fájdalmak között, egyetlen köpésnyire a drága istened és a tollas családod tiszteletére állított, mocskos kócerájtól. Meg fogsz fizetni a fajtád minden tettéért – a kezében tartott fegyver pengéjét ezúttal az angyal mellkasához nyomta –, és senki sem menthet meg a kárhozattól, amit a halálod előtt fogsz elszenvedni, mert hidd el, hogy habár a kivégzésed előtti kínzásod nem lesz időtlen, de te annak fogod érezni! Ezt garantálhatom.

A démon gyűlölettel teli szavai közben gúnyosan elmosolyodott, majd erősen rántotta végig az angyal pengét Castiel mellkasán, ezzel ismét fájdalmas kiáltásra késztetve őt. De a fekete szemű nem szándékozott megelégedni ennyivel: a következő vágás a fogoly vállára, majd a felkarjára került, aztán számos további helyre, miközben a helyiség ismét megtelt szenvedő kiáltásokkal és erőtlen nyögésekkel, melyeket csak a fogvatartók nevetései szakítottak félbe.

2010. június 20.

A ház hamar megtelt a tulajdonosa üvöltéseivel, ahogy a fivérek különböző módon próbálták kicsikarni belőle a keresett helyszínt – ám hiába. A nap lassan felkelt, de ők mégsem kaptak választ a démontól, pedig igencsak megszenvedtették vele az eltöltött időt és a makacsságát. Délután Sam úgy döntött, körbenéz a házban és máshonnan próbálja meg megtudni, hol tartják a démonok a fegyvert és – vélhetőleg – Castielt.

Belátta, hogy a foglyuk túl gőgös, emiatt nem fogják tudni időben megtörni, pedig nekik nem ártott volna sietniük, mind a fegyver, mind a fogságba került angyal miatt. Túl sok volt a kérdőjel és a homály az ügyben, ez pedig aggodalomra, átgondoltságra és sietségre ösztönözte a fiatal vadászt. Remélte, hogy amíg a bátyja tovább vallatja Browningot, ő majd talál valami nyomot vagy kiindulópontot a keresett helyszínhez, mert az idő ellenük dolgozott, és a házban sem maradhattak a végtelenségig.

Minden igyekezete ellenére csak egy laptopot sikerült megtalálnia, amelyet az egyik hálószobában, egy rejtett fiókban talált. Mivel az egész ház zengett a néha felhangzó üvöltésektől, ezért nem ment vissza a dolgozószobába, nem akarta premierben nézni a „műsort”. Nem mintha taszította volna a látvány, a vér és a hörgés, mindössze csak gyorsan végezni akart a laptop jelszavainak feltörésével, és ehhez a csendesebb környezet jobban hozzásegítette.

A rendszert többlépcsős jelszóláncolattal zárolták, így Samnek – jobb esetben – csak hét jelszót kellett kitalálnia, mielőtt az operációs rendszer egyáltalán felállt. Ha a fájlokat is külön-külön levédték, az még további munkát jelenthetett. A fiatalabb vadász alapesetben meg sem próbált volna feltörni egy ilyen magas szintű védettséggel ellátott gépet, de ezúttal nem volt más választása. Dean egymagában is elég a vallatáshoz – gondolta –, és ha a démon nem beszél – amire Sam szerint hetven százalék esély is meg volt –, nekik akkor is szükségük lesz a helyadatokra. Lehet, hogy nem tudja majd feltörni a kódokat, de lehetséges, hogy végül mégiscsak sikerül neki, és akkor – tekintve a magas fokú védettséget – minden bizonnyal lényeges információkhoz juthatnak hozzá.

Az órák keserves lassúsággal vándoroltak. Az ifjabb Winchester egy társalgónak használt helyiség kanapéján ült. A koncentrációtól összeráncolt szemöldökkel hajolt előre és ujjai szüntelenül pötyögtek a billentyűkön. Vele szemben az óriási ablak mögött a lebukó nap vérvörösre festette a horizontot, a felhőket, az eget és mindent, amire csak rávetült a véresen izzó korong fénye. A vörös sugarak elárasztották a társalgó terét, természetellenesen vérszínűre színezve a világos falakat, a halványkékes kárpitokat és a diószín bútorokat, de még magát Samet is. A vadász azonban mindezt észre sem vette; minden figyelmét az előtte lévő, dohányzóasztalon fekvő laptop rendszerének elérése kötötte le.

Hirtelen és hevesen ütötte le az Entert, majd dőlt hátra, hogy elgémberedett hátát kiegyenesíthesse, és közben egyik kezével a barna fürtjei közé túrt. Mély sóhaj tört fel belőle. Most jutott át a negyedik falon, így – remélhetőleg – már csak három feltörésre váró jelszó maradt. Az ilyen típusú védőfalak hét vagy tíz darab kóddal biztosítják az adatok védelmét. Ezeket a kódokat egyesével sem könnyű feltörni; a rendszer kötelező szabályok alapján bírálja vagy fogadja el a felhasználó által beírt jelszót, néhányat pedig saját maga generál, így adja meg a biztonsági lépcsők nehézségi fokának emelkedéseit. Rengeteg idő, türelem és persze szakértelem szükséges ahhoz, hogy valaki egy ilyen, többlépcsős kódfalon átjusson. A fiatalabb Winchester áldotta a szerencséjét, hogy – még az egyik egyetemi jó barátja miatt – ehhez is konyított.


Mivel már órák óta dolgozott és a lehunyt szemein át is csak betűk és számok felvillanó kuszaságait látta, így inkább felállt, hogy a bátyja után nézzen. A feje zsongott, muszáj volt, hogy néhány percet pihenjen. Út közben nagyot nyújtózkodott – a gerince jóleső ropogáshullámmal fogadta ezen tettét –, majd szó nélkül lépett be a dolgozószobába.

Ott nem fogadta váratlan látvány; Browning teste rettenetes állapotban volt, mindenhol vágások és az ízületeknél szúrásnyomok borították. A vér gusztustalan, vassal telített szaga megtöltötte az egész helyiséget, amit Sam egyáltalán nem csodált, már csak a látott mennyiség miatt sem. Azonban a bátyja ruházata makulátlan volt; Dean valamikor az érkezése után a kabátját az egyik karfára terítette és ingujjait könyékig felhajtotta, így maradt tiszta. Éppen a démon térdében forgatta a fentről beleszúrt angyal pengét – az jóval alkalmasabb volt az ilyen műveletekhez, mint a démonölő kés –, miközben szikrázó tekintettel kérdezgette a foglyot. A férfi nyöszörgött, kiáltott, arca fájdalmas görcsbe rándult, azonban mikor a vadász kirántotta a fémet a testéből, lihegve így felelt:
– Dean Winchester... jóval alulmúlod a kínzásban kiharcolt hírnevedet.

Sam tisztán látta, ahogy a bátyja tekintete egyetlen pillanat alatt elsötétült. „Hát igen, az ilyesmit nem okos dolog felemlegetni neki...” – futott át rajta a gondolat, ahogy Dean hirtelen, visszakézből rántotta fel a pengét, ezzel hosszú, mély sebet ejtve az idős arcon. A démon felkiáltott az éles fájdalom miatt.
– Dean! – szólította meg a testvérét, még mielőtt az ismét lesújthatott volna. A megszólított azonnal megdermedt a mozdulat közben és felé pillantott. Miután a tekintetük találkozott, az idősebb vadász elfordult a fogolytól és megindult az öccse után. A folyosón kezdtek halk párbeszédbe; az ajtót elővigyázatosságból nyitva hagyták, nehogy Browningnak esélye legyen megszökni.

– Hogy állsz? – kérdezte Dean azonnal.
– Ha szerencsénk van, akkor maximum öt órán belül átjutok az utolsó falon is.
– Az jó. Lehetne jobb is, de több mint a semmi – tette hozzá a bátyja, miközben a tekintete a szobában ziháló, kikötözött démonra esett, majd vissza Samre. – Mert ez itt nem beszél. Reggel előtt biztosan nem tudom szóra bírni, de azt meg már én nem akarnám kivárni. Nem itt. Sietnünk kell – nézett az öccsére, és Sam aggodalmat látott a testvére szemeiben. Ám jól tudta, Dean Castiel miatt aggódik ennyire, nem a maguk, vagy a többi angyal biztonsága érdekelte.
– Igyekszem – biccentett válaszként, mire csak egy bólintást kapott. Az idősebb Winchester sarkon fordult és kezében a véres angyal pengével, visszatért a fogolyhoz. Sam csak sóhajtva vállat vont, majd ő is visszaindult a társalgóba.

Az este üvöltésekkel és a ház sötétbe borulásával telt el, ám a fiatalabb vadász nem sokkal később elégedetten egyenesedett fel és a laptopot az öléből az asztalra tolta. Ahogy a képernyőről kifutottak az eddig mindent beborító betűk és számok sorai, a rendszer pillanatok alatt felállt. Samen izgatottság söpört végig. „Végre!” Sietve kezdte átnézni a mappákat, képeket, szöveges dokumentumokat és email fiókokat – mindent, amihez csak hozzá fért. Alig tíz perc alatt eljutott a keresett adatokhoz. Legalábbis ő nagyon remélte, hogy azt találta meg, amit keresett, ugyanis a fájlok és mappák nevei csupán változó sorrendű számokból álltak. A vadász mégis úgy érezte, hogy célba ért.

Lecsukta a fedelét és felkapta a gépet, majd lendületesen átsietett a bátyjához. Már a sötétbe borult folyosóról is hallotta Dean jeges, degradáló szavait.
– Majdnem egy napja itt vagyunk, de sehol a felmentő sereged. Nem kellesz te senkinek sem.
– Úgy hiszed? – lihegte megkínzottan a fogoly. – Csupán nem tűrök hívatlan démonokat a házam körül...
– Megtaláltam! – lépett be és szólt közbe határozottan Sam.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a biztonság kedvéért az idősebb Winchester, majd mikor az öccse bólintott, kegyetlen mosolyra görbültek az ajkai, miközben a démon felé fordult.

A vadász tekintetében minden fontos ott volt a fogoly számára, ám az idős férfi csak meglepettséget mutatott. A válla felett hátranézett, egyenest az egyik polcán álló, míves órájára. A tárgy az idő mellett az évet, napot és hónapot is apró fatáblácskákkal jelezte ki. A testvérek értetlen zavartsággal figyelték a mozdulatát. Mikor leolvasta, egy pillanat múlva vissza is fordult Dean felé, és az arcán ismét a kedves, öreguras mosolya ült.

– Nos, Winchester urak – kezdte vidáman –, sajnálattal kell közölnöm önökkel, hogy az igyekezetük hiábavaló volt. – A vadászok zavarodottan pillantottak össze, majd az idősebb fivér felemelkedett az asztal sarkáról, ahol eddig ült. – Azt kell mondjam, igen szépen teljesítettek, hiszen végül – gondolom én – hozzájutottak a keresett információhoz, ámbár későn.

Az elismerő, mégis sajnálkozó mondatok egyszerre rémítették meg és dühítették fel az idősebb vadászt. A tenyere automatikusan szorult össze a penge markolatán, a bütykei szinte elfehéredtek a mozdulat miatt.
– Hogy érted azt, hogy későn?! – követelte, majd választ sem várva, azonnal az öccse felé fordult, miközben a pengét Browning torkához szegezte. – Igazat mondott?

Sam tehetetlenül megrázta a fejét.
– Ebben semmilyen időpont nincs lejegyezve – emelte meg a kezében tartott laptopot, mire a testvére dühödten a még mindig mosolygó fogolyhoz fordult. Az kérdés nélkül felelt, vidám, dallamos hangja elégedettségtől sütött.
– A helyszínhez vezető út tíz óra hosszú, de ti már akkor is elkéstetek volna, ha most ott állnátok.

 A démon mosolyogva megvonta a vállait, mintegy „ugye megmondtam, butuskák?” gesztust kifejezve, mire Dean dühödt kiáltással tövig nyomta a kezében tartott pengét Browning torkába. Végignézték, ahogy a fogoly hörögve, villódzva elpusztult, majd az idősebb fivér, miután a fegyvert kirántotta az áldozata torkából, sietve kapta fel a holmijukat – a démonölő kést és a kabátját. Ezután rohamléptekben kerülte meg Samet és haladt le a lépcsőn. Az öccse megdöntötte a fejét és bosszúsan felsóhajtott – úgy érezte, ez az ügy kezdett megszorulni a nyakuk körül –, majd kifelé menet ő is felkapta a kabátját.


Volt fejeként öt órájuk aludni, így beosztották az időt. Először Sam vezetett; nem zavartatta magát, hogy így ő kapja a megmaradt éjszakai, majd a kora hajnali órákat. Bár látta a bátyja arcán és tartásán, hogy mennyire nyúzott, az együtt eltöltött idő alapján mégsem volt biztos benne, hogy Dean valóban aludni fog. Mindenesetre villámgyorsan magára vállalta az első szakaszt – mondván, hogy még nem fáradt –, a testvére pedig nem kifejezetten kezdett panaszkodni a tette miatt.

Az idősebb Winchester érezte, hogy kezd egyre fáradtabb lenni, de amúgy sem szokott négy-öt óránál többet aludni, tehát a mostani pihenés kimaradásába se fog belehalni. Az öccse feltűnően gyorsan lecsapott az első vezetésre, Dean pedig már ebből látta, hogy a kis taknyosnál megint bekapcsolódott az „aggódom Deanért” üzemmód, ezért inkább nem állt le vitatkozni vele, hanem kikötötte, hogy nem mehet száztíz mérföld per óránál lassabban, majd hátra dőlve alvást színlelt. Csakhogy az álom észrevétlenül ragadta el.

A második fejezethez készített háttér:

_______________________________________________________

John Moses Browning (Ogden, 1855. január 23. – Liège, 1926. november 26.) amerikai fegyvertervező, aki számos katonai és polgári típusú lőfegyvert, lövedéket, fegyvermechanizmust fejlesztett ki, melyekből néhányuk szerte a világon még napjainkban is használatban vannak.

Browning a 128, fegyverekkel kapcsolatos szabványával a modern automata és félautomata fegyverek tervezői között világviszonylatban az egyik legkiemelkedőbb.

110 Mi/h (mérföld/óra) egyenlő 177,03 Km/h sebességgel.

 III. fejezet >>>

 <<< I. fejezet