Remény nélkül I.

I. Hibázni

2010. június 16.

Sam és Dean nagy lendülettel hajította be a vadászat kellékeit tartalmazó katonai hátizsákokat az Impala csomagtartójába.Ezúttal két démont intéztek el egy közeli kisváros templomának környékén. Miközben a fiatalabb testvér megingathatatlan hittel magyarázott tovább, Dean szemforgatva csapta le és zárta be a csomagtartót.

– Szerintem angyalokról beszélt.
– Ezek démonok, Sammy, hazudtak. Kamuztak, csak hogy időt nyerhessenek – felelt elutasítóan, mert nagyon unta már az öccse szentbeszédét és azt, hogy olyasmiket lát bele dolgokba, amelyeknek kevés a valóságalapjuk és a körülmények miatt nekik még kevesebb az indokuk arra, hogy egyáltalán törődjenek velük.
– Dean, ezt nem tudhatjuk, és ha tényleg a birtokukban van egy olyan fegyver, ami hatásos az angyalokkal szemben, akkor talán nem ártana figyelmeztetnünk őket!

A fiatalabb Winchester hevesen és lendületesen folytatta, miközben mindketten beszálltak az autóba. Dean kezdte elveszíteni a türelmét; ez a vita már közel tíz perce zajlott, mióta az utolsóként megölt démon angyalos dolgokról és egy titkos fegyverről kezdett el hadoválni, ám ő hamar megölte a fekete szeműt, mert világosan látszott rajta, hogy többet titkolt el, mint amennyit beszélt. A két holttestet, akik korábban a kórházból eltűnt betegek voltak, nem áshatták el, hiszen a családjuk kerestette őket, így mielőtt sietve visszaindultak volna még a segélyhívón jelentették a helyüket. Azóta Sam megállás nélkül a hallottakon lovagolt, és a bátyja nem győzte leszerelni őt valamivel, bármivel, csak lezárhassa a számára egyre kellemetlenebb téma felé terelődő beszélgetést.

– Nincs ilyen fegyverük. Eddig sem volt, és nem hinném, hogy pont most találtak volna bármi újat. Maximum a lopott angyal pengéik vannak, de más nem képes megsebezni egy tollast azon kívül – futott neki az idősebb fivér ismét egy nagy levegővétel után, de az öccse továbbra sem hagyta annyiban.
– Attól, hogy mi nem ismerünk ilyet, még létezhet. – Ezt hallva Dean már nem tudott higgadt maradni, fújtatva felelt:
– Még ha van is valami szuper, spéci algyal-purcantó cuccuk – ami egy nagyon határozott „ha” –, akkor is, nekünk semmi közünk hozzá! Azok a szárnyas barmok oldják meg maguk a saját problémáikat, ne mindig mi szívjunk miattuk.

Szavaira az öccse szinte elsápadva, leesett állal bámult rá, mint aki nem akarja elhinni azt, amit az imént hallott, de Dean nem törődött vele. A társa tekintetének tüzében is inkább a rádiót kezdte el babrálni. A fiatalabb Winchester – mikor látta, hogy a bátyja lezártnak tekinti a témát –, élesen beszívta a levegőt.
– Cas megérdemelne annyit, hogy figyelmeztesd! – vetette oda foghegyről a kegyelemdöfést, miközben mérgesen kibámult az ablakon.

Dean fájdalmas arckifejezését emiatt nem láthatta, ám az idősebb fivér a biztonság kedvéért vetett egy gyors oldalpillantást az öccsére, hogy az valóban nem vette-e észre az elgyengülését.
– Jah – dünnyögte végül, miközben gyújtást adott. – Majd szólok neki. – „Amint lesz szíves végre letolni a tollas hátsóját” – tette hozzá magában.

Nem akarta bevallani Samnek, de Cas már pontosan két hete nem válaszolt a hívásaira. Pár nappal a Pennsylvaniában történt incidens után az angyal egy este feltűnt a motelszobájukban, hogy tisztázza magát. Akkor Sam éppen a kötelező beszerző körúton volt, így Dean – kivételesen – egyedül lehetett. Az ágyon feküdt, miközben az éjjeliszekrényen álló whiskys üveg tartalma már javában fogyóban volt. A felfordult életéről merengett, mikor Castiel váratlanul – és természetesen hívatlanul – megjelent, és bár ő nem haragudott rá annyira amiért elengedte Balthazárt, de nem is örült neki túlságosan, hiszen az az enyveskezű tollfészek még akár információkkal is szolgálhatott volna nekik. Mégis, közel másfél percen át hajlandó volt hallgatni, míg Cas őszintén kimagyarázta a történteket, azonban mikor az angyal óvatosan új témát hozott fel, a tartalma miatt ő egyszerűen nem bírta tovább.

Foghatta az elmúlt időszakra, az azt követő hirtelen rá nehezedő túl sok stresszre, de igazából nem számított. Azóta nem látta, mióta elég rendesen összekaptak; az angyal egyértelműen kerülte őt amiatt, amik akkor elhangoztak. Dean később sajnálta, hogy aznap éjjel annyira durva volt vele, de akkor már nem volt mit tenni. Mikor napokkal később belátta – az öccse hathatós viselkedésének hála –, hogy talán túl nyers és lekezelő volt Casszel, próbálta az angyalt imával magához szólítani egy bocsánatkérésre, de aztán több, mint egy hét után sem volt eredmény, ő pedig kezdte úgy érezni magát, mint egy idióta tinédzser.
  

Tudta, hogy ő szúrta el, de az, hogy Castiel a makacssága miatt nem engedte megbeszélni az egészet, végül kissé dühítette is. "Rendben, Casnek volt oka megsértődni, hiszen mégiscsak nem okos, meg illő egy angyal érzéseiből viccet űzni – pláne akkor nem, ha azok feléd irányulnak –, de bassza meg, egy egész hete volt, hogy kiduzzogja magát! Egy nő nem mártírkodik ennyit, mint ez az angyal... Közben én meg kétnaponta próbálom leimádkozni, hogy kiköhöghessek egy tartalmas bocsánatkérést.” Aztán eltelt egy újabb hét, és Castiel továbbra sem felelt a hívásokra. 

Sam látta rajta, hogy egyre nehezebben viseli a kialakult helyzetet. Nemcsak a frusztrációt, amit a vadászatokon próbált levezetni, hanem azt az egyre nehezebben elviselhető érzést a mellkasában, amit sokasodó whiskys üvegek társaságában igyekezett a fullasztóból elviselhető szintre redukálni. Ezt ő szúrta el, és ezt még Sammy is félreérthetetlen módon adta a tudtára, amikor ő maga volt olyan idióta, és előtte sem hagyta abba azt a bizonyos „elmérgesedett beszélgetést”. Persze Sam azóta sem hagyta békén a témával, legalább háromnaponta ilyen-olyan megjegyzés formájában felhozta a dolgot – még annak ellenére is, hogy Dean többször megfenyegette, kiteszi az éjszaka közepén valahol, aztán majd kutyagolás közben zaklathatja a fákat a marhaságaival. Ám a fenyegetések mit sem értek az öccsével szemben, akit már régóta nem téríthetett jobb belátásra ilyesmikkel. Megrekedt ebben a helyzetben. Nem tud kimozdulni, amíg Cas nem tűnik fel és engedi neki, hogy normálisan tisztázza ezt az egészet.

„Kések a hátamban, mára már látom;
Illúzió csupán a világom.
Dehogyis haragszom, hogyan is tehetném?
Egy életen át az érveket keresném...

Sosincs igaza annak, ki sértődik,

Nem irigylem az életünk nézőit.

Ennyi butaság, ennyi fájdalom,

A megváltást csak magamtól várhatom...”

Másnap reggel Dean telefonjának csörgésére ébredtek. Bobby hívta őt, hogy azonnal induljanak el hozzá. Az idősebb Winchester kérdésére, hogy mi történt, az idős vadász csak annyit felelt: „azonnal.” Dean leeresztette a fülétől a készüléket – hiszen a vonalat a hívó fél már bontotta –, és öccse álmos, értetlen tekintetével szembesült. Mindketten érezték, hogy valami komoly baj történhetett, ha a fogadott apjuk ennyire rövid és sietős ütemben zavarta le a hívást, így negyed órával később már úton voltak, délelőttre pedig megérkeztek hozzá. Ahogy a vadász ajtót nyitott, a fiúk a tekintetéből láthatták, hogy valami nagyon aggasztja őt, és nem is tévedtek. Bobby az ajtó becsukása után bele is kezdett a mondandójába, ami nem volt éppen bíztató.

– Azt hiszem fiúk, nagy bajban vagyunk.
– Bobby, mi ez az egész? Mi történt? – kérdezte feszülten a fiatalabb Winchester, mire a bátyja is rátett egy lapáttal:
– Úgy nézel ki, mint ha a világvége közelegne – majd kézlegyintve hozzátette: – megint.

A korosodó vadász félig-meddig rábólintott Dean kijelentésére, mire két zöld, elkerekedett szempár várta a folytatást.
– Elfogtam egy démont – mondta, majd a fivérekre nézett, ám még mielőtt folytathatta volna, az idősebb Winchester értetlenül, vicceskedve közbeszólt.
– Ez remek, Bobby. És hol van? Megesik, hogy szívósak ezek a dögök... – Tettre készen előhúzta a kést az övéből, ám mikor felnézett, meglátta a vendéglátójuk „Bitch please!” tekintetét, majd az öccse köhintése szakította meg a csendet, mire felé fordult.
– Most mi van? – Sam „ne légy ekkora paraszt” arckifejezésére értetlenül emelte meg a szemöldökeit.

– Talán ha megvárnád, míg elmondja...! – fakadt ki a fiatalabb vadász halkan, ám Dean már nem felelhetett, mert Bobby egy könnyed és villámgyorsan suhanó tockossal legyintette meg őt, amitől reflexszerűen behúzta a nyakát.
– Idióta! – feddte meg dühösen az idősebb férfi. – Az egyetlen nyomunk jelenleg, te meg simán leböknéd?! Tedd meg, hogy néha azt a tököt is használod a nyakadon, még mielőtt fegyvert rántasz!
– Nyom mihez, Bobby? Mit találtál? – kérdezett közbe a fiatalabb testvér, miközben Dean visszatűzte a kését és inkább hallgatott. A fogadott apja nem volt kapható a viccelődésére, így valami komolyabb dolog történhetett, tehát neki is a helyzethez illően kellett viselkednie. Közben megindultak a nappaliba, és a házigazda a válla felett felelt nekik.

– Ez a démon betört hozzám hajnalban és ezeket akarta ellopni, de én rajtakaptam. – Két, az asztalon heverő könyvre bökött, amiknek a címét Sam nem sajnálta hangosan is felolvasni.
– „Isten harcosai – avagy az angyalok” és „A lélek energiája a Földön és a többi világban.” – A fivérek kérdő tekintettel néztek egymásra, majd az idősebb vadászra, mire Bobby folytatta.

– Mindkét könyv teljesen egyedi és egyben utolsó példány. Mikor vallatni kezdtem, egy fegyverről kezdett beszélni. Persze, nem értettem túl sok mindent az üvöltése és az esztelen röhögése miatt, de annyi bizonyos, hogy ez valami új – tette hozzá aggódva. – Valami, aminek köze van az angyalokhoz, és amitől a démonok most nyeregben érzik magukat.
– Tehát egy fegyver, aminek angyalokhoz van köze – mondta Sam feszülten, és vetett egy „én ugye megmondtam” tekintetet a bátyjára, aki viszont a rossz előérzetét visszafojtva, tettre készen fordult Bobby felé.
– Hol van?

„Nekem senki se parancsol, csak is magam
És nagyon jól tudom, hogy mit ér a szavam.
Annyit, amilyen mögötte a szándék;
A helyedben semmire sem várnék...”

Már órák óta csinálták, ám a fogoly nem vallott. Samben komolyan kezdett felébredni a kétség, hogy a démon tényleg nem tud semmit, vagy legalábbis így nem fog többet mondani annál, mint amit eddig elmondott. Azonban úgy tűnt, hogy ezzel a véleményével egyedül maradt.

A pincében voltak és még a félhomályos helyiségben is jól látható volt, hogy az ördögcsapda közepére helyezett széken ülő férfi mennyi sebből vérzik. Kikötözték, ám valójában a vörös festékkel rajzolt csapda tartotta foglyul. Dean kitartóan faggatta, miközben különböző helyeken ejtett rajta sebeket, de a démon nem válaszolt. Sokszor villantotta meg a szemeit és nevetett fel, üvöltött vagy épp szitkozódott, azonban nem beszélt. A kitartása példaértékűnek tűnt, viszont már láthatóan fogytában volt az ereje. A nevetések időről-időre rövidebbek lettek, a szitkozódás pedig gyakrabbá, fuldoklóbbá vált. Az idősebb Winchester hitte, hogy a démon nemsokára megtörik majd, így mikor Bobby félrehívta őt, nem szívesen hagyta hátra a foglyot. Nem akart időt adni neki, ám a házigazda félreérthetetlenül biccentett a lépcső felé, így tehát kénytelen-kelletlen követte őt a felső szintre.

– Ez így nem lesz jó – mondta neki az idős vadász a nappaliban, majd Dean kérdő tekintetére folytatta. – Meg fogod ölni. Ha ez így megy tovább, elég hamar.
– Már majdnem megtörtem, nincs sok hátra.
– Ahogy annak az embernek sem, akit lassan szellősre szabdalsz odalent – mutatott rá Bobby a tényekre, mire az idősebb Winchester kényszeredetten felsóhajtott.
– Nézd, igazad volt. Ahogy Sammy-nek is. Ez a valami, amit fegyverként emlegetett... Ha tényleg van valamijük, ami kapcsolatba hozható az angyalokkal, akkor arról tudnunk kell. Lehetőleg minél többet. Szükségünk van az információkra, mert most csak ennyink van – széles karmozdulattal intett a pinceajtó felé. – Ez a rohadék odalent. Nincs másunk jelenleg.
– Tudom. De az ott, odalent, nem csak egy démon. Nem szabad elfelejtened, hogy az embert is éppúgy megkínzod azzal, amit csinálsz.

Dean egyik tenyerével meggyötörten simított végig az arcán, majd beletúrt a hajába. Felsóhajtott és zaklatottan az ajtó melletti falnak dőlt.
– Azt hiszed, én nem tudom? De talán nincs annyi időnk, hogy egy halottban lévő démont keressünk. Ez a dög odalent túl sokat röhög rajtunk.
– Nekem mondod? – kérdezett vissza Bobby sóhajtva. – Legszívesebben már rég kiűztem volna, annyira idegesít.
– Valaminek rohadtul örül, és ez nekünk semmi jót nem jelenthet. Ez a dög az öröme miatt tartott ki ilyen sokáig, de én mindenképp meg fogom törni és beszédre bírom a rohadékot. Aztán egyenes útja lesz vissza a Pokolba – mondta eltökélten, mire egy aggódó tekintetet kapott válaszul.
– Csak ne felejtsd el, hogy történjen bármi, vigyáznod kell az emberre.
– Tudom, nyugi, az ipse még ma hajnalban... – Dean megnyugtatónak szánt szavait egy, a pincéből érkező üvöltés zavarta meg. A két vadász aggódva nézett össze, mielőtt sietve megindultak a pincébe vezető lépcsőn lefelé. Az ordítás lassan kifogyott a lendületéből és hörgéssé alakult, majd zokogásba fulladt.

A démon lehajtott fejjel rázkódott, az orrából és a szájából is vért prüszkölt, a válla pedig valóságos vagdalt húsként nézett ki, nyakon öntve egy nagyadag vöröslő szafttal. A leérkezők megdöbbenve torpantak meg a látványtól. Sam szemben állt a fogollyal, kezében a démonölő kést szorítva, és úgy tűnt, teljesen felszívta magát. A pengét tartó jobbja alkarig vérmaszatos volt, az arca pedig sötét elszántságot tükrözött.
  

  
– Beszélj! – utasította hidegen és kissé zihálva a démont, aki erre csak némán megrázta a fejét. – Ezesetben egész nap folytatni fogjuk. – A fenyegető hangsúly közönye meghozta az eredményt; a férfi előre bukott feje felemelkedett.
– Ha beszélek, ők megölnek, de azt én már úgysem fogom megérni, mert ti itt mindenképpen végezni fogtok velem... tehát miért mondjak el bármit is? – A kérdés logikus mivoltát még Dean is kénytelen volt elismerni, ám az öccse úgy tűnt, már készült a válasszal. Hideg mosollyal emelte fel a kést maga elé és szinte már-már tömény élvezettel az arcán nézett végig a vértől vöröslő pengén, valamint a bele vájt véseteken.
– Tudod, ebben igazad van. Innen semmiképp nem távozol élve. Azonban a fő kérdés az, hogy mi történik veled addig.

A démon szemei kerekre nyíltak, ahogy a fogaskerekek a helyükre értek és végül átlátta a helyzetét. Megrettenve terített egy újabb védelmi lapot.
– Ez az irodista még él. Nem kínoznád meg... – Sam tekintete a pengéről a démon arcára esett.
– Úgy gondolod? – kérdezte egy hideg félmosollyal, miközben a térdeire támaszkodva hajolt előre, hogy az arcaik azonos magasságban lehessenek. – Nekem kellenek a válaszok. Többet érnek, mint egy eltűnt félnótás élete – mondta a fekete szemekbe tisztán és higgadtan.
– De hisz... még él... – A fogoly érezte, hogy a védelmét alkotó kártyavár lapjai erősen megrogynak Sam Winchester nyomása alatt, miközben a fiatal vadász egy hanyag vállrándítással felelt.
– Még – ismételte meg nyomatékosan. Az általa tett mozdulat túlságosan intenzíven rántott elő egy emléket Deanben; azt a bizonyos utolsó napot 2014-ben. – Tudod, a kert nagy, mész és ásó akad... – szinte könnyedén beszélt, ám ahogy megemelte a pengét tartó kezét, a démon pánikolva késztette megállásra.

– Várj! Várj! Elmondom! Elmondom... – A kiáltásai nyögésbe fulladtak, és Sam elégedetten egyenesedett fel. A bátyja túlságosan vigyázott az emberre és ezt a démon is megérezte; a fekete szemű jól tudta, hogy nem eshet komolyabb baja, ám Sam ügyesen megszüntette ezt a biztonságérzetet benne.

– Mi ez a fegyver? Mire való?
– Egy ráolvasás, amivel olyan tárgyak készíthetőek, amelyek képesek megsebezni az angyalokat.
– Honnan van és hogyan működik? – A fivérek futó pillantást vetettek egymásra, majd a tekintetük visszatért a fogolyra.
– Nem tudom, még sose láttam.
– A könyvek miért kellenek? Miért pont ezek?
– Nem tudom. – A gyenge válasz miatt Sam ismét megemelte a démonölő pengét, ami azonnali hatással bírt. A belőle áradó hideg agresszivitás auráját nem lehetett nem érezni a helyiségben. A kikötözött fogoly rimánkodni kezdett. „Pedig korábban a képembe röhögött vagy százszor is... Ennyire elpuhultam volna?” – döbbent le Dean, ahogy a démon kétségbeesett védekezését hallgatta.
– Esküszöm! Én csak az utasítást kaptam! A fegyvert csak néhányan látták, én nem voltam közöttük! – A penge kicsit lentebb ereszkedett. „Néha engedni is kell” – gondolta a vallató.
– Hol őrzitek?
– Nem tudom.

Az ismételt válasz kezdte elkeseríteni a fiatalabb fivért. Továbbra is a széken reszkető, vérző, megszállt lévő férfit nézte. „Itt az ideje emelni a tétet.” Hirtelen lépett előre, és a kést tartó karját úgy emelte a másik válla fölé, mintha egyetlen mozdulattal készülne lenyakazni a démont. Ettől azonban nem csak az előtte ülő rémült meg; Dean és Bobby egyszerre ugrottak előre, hogy megállítsák, ám a fekete szemű riadalma jóval gyorsabb volt az övékénél.
– Van egy túszuk! Azoknál, akik a fegyvert őrzik, van egy túsz! – A mozdulat megállt, ám a pengeél továbbra is fenyegetően várta, hogy lesújtsanak vele. Bobby-ék is megtorpantak a váratlan információt hallva.

  
– Egy túsz? – kérdezett vissza Sam érzelemmentesen, mire heves bólogatást kapott válaszul. Szinte félt rákérdezni, de tudniuk kellett. – Minek?
– Rajta tesztelik a fegyvert – hangzott a kapkodó felelet, és a vallató nem mert a bátyjára nézni. Pontosan tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak.
– Hol van és ki az?
– Egy angyal. Nem tudom a nevét. – A démon, mikor ismét látta Sam arcát elsötétedni, még megpróbálta menteni a menthetőt, így sietve folytatta. – De ott voltam a csapatban, amelyik elkapta. Pofon egyszerű volt, mert valami volt vele és se nem látott, se nem hallott, csak akkor vett észre minket, amikor már körülvettük. Sokáig harcolt, próbált ellenállni, de az olaj miatt nem szökhetett meg. Olyan béna viharkabátban volt. Nyakkendővel.

Dean két villámgyors lépéssel lépett a körbe.
– Hol van? – kérdezte fenyegetően, mire a démon egyenesen rá nézett. A rettegése azonnal megszűnt, ahogy összeállt számára a kép, és az arcára meglepettség ült ki. Közben, hogy a páros ne láthassa, Sam elfordult és frusztrált csalódottsággal megforgatta a szemeit. „Ezt elbuktuk.”
 
– Megmentenéd? Azzal már elkéstél – sziszegte az arcába a túsz, mivel a vadász éppen a sérült vállára támaszkodott rá. A démon felnyögött, miközben az idősebb Winchester elengedte, ám Dean még közel sem szándékozott megállni. Előhúzta a flaskáját és szentelt vizet kezdett a fogoly arcába locsolni.
– Hol van? – kiabálta túl a fájdalmas üvöltés és sistergés egyvelegét, ám a nyögésekkel teli felelet ezúttal már nevetésfoszlányokkal vegyült.
– Ő kéne, mi? Erre ment ki az egész. Fontos nektek... – A démon vigyorgott a sikeres felismeréstől, miközben az idősebb fivér tekintete egyre inkább elsötétült a gúnyos szavak hallatán. – Milyen kár, hogy már napokkal ezelőtt is késő lett volna... Meghalt, és a testét sose találod meg, te szánalmas gyökér!

Dean keze meglendült, ám már nem érte el a nevető démon arcát. Az öccse elkapta a karját és nem eresztette; a dzsekijénél fogva rángatta-tolta maga előtt hátra, egyenesen a lépcső felé. Sam közben biccentett a házigazdának, aki bólintott, jelezve, hogy addig lent marad a foglyot őrizni.


Ahogy kilépett a pinceajtón, Dean zaklatottan és dühösen fordult vissza az őt követő testvére felé.
– Mi van?!
– Már késő – felelte Sam lemondó sóhajjal, miközben egy ronggyal kezdte tisztára törölgetni a kezében tartott pengét.
– M-mi az, hogy késő?! Hogy vagy képes máris eltemetni Cast egy démon szavai alapján? – támadt rá a bátyja kiabálva, ám a fiatalabb vadász nem ijedt meg a hirtelen kirobbanó dühétől. Sam szinte csalódottan válaszolt, ahogy a késről felnézett rá.
– Nem, Dean, félreértettél. Szerintem Castiel még életben van, ám neked hála a hollétét tőle – intett a pince felé –, már biztosan nem tudjuk meg. Mást kell keresnünk.

Sam elgondolkodva rázta meg a fejét, ám a bátyja elsötétülő tekintettel lépett közelebb hozzá.
– Hogy értsem azt, hogy nekem hála?! Hiszen még hozzá se értem! És pont te vádaskodsz, aki felvágottat csinált a vállából? Egyáltalán honnan jutott eszedbe ez? Arra nem gondoltál, hogy az ipse odalent elvérzik? Úgy tudtam, hogy a kínzás csak az én reszortom.
– Na figyelj! – csapta le a kést dühösen az öccse, majd egy gyors lélegzetvétellel igyekezett megnyugodni, mert nem akart engedni a hirtelen fellobbant haragjának. Néhány másodperc múlva már valamivel nyugodtabb hangon, halkabban folytatta. – Én egyetlen helyen sértettem meg, míg te egész hátralévő életére összevagdostad, és bár igen, te felületesen csináltad, de attól még a sebek nyomai meg fognak maradni rajta. Jah, mély vágásokat kapott a vállára, ám nem értem artériát vagy okoztam maradandó sérülést, viszont ennyi kellett ahhoz, hogy megtörjön a démon biztonságérzete és beszéljen. Beszélt is! De, mint mondtam, neked hála – bökött felé ingerülten – innentől kezdve egy szót se fog szólni, vagy simán hazudni fog, mert míg tőlem semmilyen információt nem tudott meg, te rögtön voltál olyan marha, hogy felfedd előtte az egyetlen gyenge pontunkat.

– Nem is mondtam semmit! – védekezett Dean hevesen és abszolút értetlenül, ám ezt látva az öccse türelmét vesztve fakadt ki:
– Nem is kellett, mert az arcodra van írva minden! Könyörgöm, úgy csinálsz, mint egy kezdő! – támadt rá lendületesen magyarázva, és közben a kezével szélesen gesztikulált. Sam mindig ezt csinálta, amikor elvesztette a kontrollt az érzelmei felett. – Abból, ahogy reagáltál a szavaira, még egy idióta is rájött volna, hogy fontos neked Cas! A démon végig igazat mondott nekem, mert attól félt, hogy tényleg megkínzom, és ezt majdhogynem csak szavakkal értem el és azzal, hogy elhitettem vele, minden információra egyformán szükségünk van. De abban a pillanatban, ahogy te közbeléptél, egy ütőkártyát adtál a kezébe. Megtudta, hogy a jelenlegi helyzetben már legfőképp Castielt keressük és ezzel megtört a félelme. Innentől kezdve már a te aggodalmad teszi őt magabiztossá, ezért nem is fog beszélni. Legalábbis igazat mondani semmiképpen, maximum akkor, ha valóban megkínozzuk. Szóban biztosan nem lehet újra megtörni.

– Mióta vagy ilyen pszichomókus? – kérdezte zavarában Dean, mire az öccse a fejét rázva megemelte a karjait, amolyan „ezt most már cseszhetjük, de te ezen is csak viccelődni tudsz” gesztusként.


Az idősebb Winchester hitetlenkedő zaklatottsággal túrt a hajába és elfordult, hogy egy szekrénynek támaszkodhasson. Elhibázta – már megint –, és Dean jól tudta, mennyire nagy szégyen is az, hogy erre egyenest az öccsének kellett felhívnia a figyelmét. Valami nagyon elromlott, valami megváltozott benne. Mikor történt mindez? Mióta van az, hogy nyilvánvalóan elront valamit és Sammy-nek kell az arcába mondania, hogy felfogja a baklövését? Először az a hülye vita Casszel, most meg ez a vallatás... Egy piti démon túljár az eszén és a képébe nevet... Hibát hibára halmoz, de miért? Mi változott meg?

Zaklatottan cikázó gondolatai közül egyetlen emelkedett ki. Cas azt mondta neki, hogy mióta kiragadta a pokolból, a lelkük között egy megbonthatatlan kötelék él, amely összeköti őket. Ez a kapcsolat teszi lehetővé, hogy ilyen magas szinten megértsék egymást. Ahogy Castiel mondta, ez teszi képessé őket a nonverbális kommunikációra. Aztán jóformán szerelmet vallott Deannek, a maga angyali módján. Hogy az egész annyira új és érthetetlen számára, hogy még nem érti teljesen, de abban biztos, mennyire nagyon fontos és intenzív ez számára... Ő ekkor akadt ki végérvényesen és vágott hozzá olyasmiket, amiknek valójában a legkisebb részét sem gondolta komolyan. És az az arc, amit Cas akkor vágott... Dean soha nem fogja elfelejteni azt a tekintetet, ebben tökéletesen biztos volt. Azonnal látta azokban a tengerkék szemekben, hogy minden szava az angyal lelkébe taposott, ám ez akkor őt a legkevésbé sem érdekelte. Túlságosan belelovallta magát és Castiel egyszerűen köddé vált.

A másik, lényeges probléma az volt, hogy a jelenet végének már Sam is a tanúja volt. Épp visszaérkezett a vásárolt holmikkal és egy üveg sörrel a kezében, amikor rájuk nyitott a motelban. Ő is látta az angyal tekintetét, amely azóta is álomról rémálomra kísérti Deant. Még talán sose látta annyira kiakadni az öccsét egy olyan ügy miatt, amihez semmi köze. Ahogy Cas tovaszállt, Sammy hosszú pillanatokig nem volt képes becsukni a száját és megszólalni. De amikor megtette, akkor sem a beszéd volt az első dolga. A kezében tartott bontott üveg sört olyan erővel vágta hozzá, hogy bár a maradék folyadék menet közben kifröccsent, Dean meg mert volna rá esküdni, hogy az egyik bordája megrepedt a találattól. Ideje se volt kikérnie magának a kis taknyostól, hogy mit képzel magáról, amiért céltáblának nézi – még az is eszébe jutott, hogy esetleg bátorra ihatta magát valahol a bevásárlás után –, mert az öccse a dobást követően percekig üvöltött vele. Ő először a meglepettségtől maradt szótlan; nem értette, hogy Sammy a történteken mégis miért kapta fel annyira a vizet, de aztán megeredt a nyelve és végül negyed órán át üvöltöztek egymással.

Csak napokkal később döbbent rá, hogy az öccsének igaza volt. Ijedtségből volt indokolatlanul durva Casszel egy olyan pillanatban, amikor az angyalnak valóban szüksége lett volna rá, a megértésére és a támogatására. Hiszen neki ezek ismeretlen, új dolgok, amikkel kapcsolatban szüksége lett volna magyarázatokra, tanácsokra, egyszóval: rá. De ő inkább becsmérelni kezdte, szinte porig alázta az angyalt, mondván; kisebb gondjuk is nagyobb holmi „érzéseknél” – meg még vagy tíz féle agresszív sértést vágott hozzá, mindezt félelemből. Napokkal később esett le neki; nem akarja, hogy Castiel ennyire mélyen érezzen iránta. Nem szabadna, mert az angyal jobbat, többet érdemelne annál, mint amit ő akár a legjobb pillanataiban is képes lenne nyújtani neki. De ahogy erre Sammy volt olyan kedves kétnaponta felhívni a figyelmét, ezt is elcseszte. A kötelék megbonthatatlan és Cas érzései nem fognak változni attól eltekintve, hogy ha Dean ilyen paraszt vele, akkor az angyal rosszul fogja magát érezni. De ennyi erővel akár már boldoggá is tehetné – ahogy az öccse a szemére vetette ezt nem egyszer.
  

Csakhogy ő félt. Nem akarta Cast közel engedni magához, hogy ne tudja bántani őt, ám ezzel csak éppen azt érte el, amit annyira meg akart előzni. Ez volt az első hibája és talán itt kezdődött minden. Tökéletesen tisztában van vele, hogy neki mennyire fontos az angyal, és ha elveszíti, még mielőtt mindezt rendbe hozhatná, az megbocsájthatatlan lenne. Az a fullasztó érzés, ami azóta az este óta egyre erősebben szorítja a mellkasát...


– Hé! – Sam előtte állt és két kézzel rázta a vállainál fogva, mire ő zavartan nézett fel rá. Az öccse tekintete egyszerre tűnt dühösnek és aggodalmasnak. – Mi van veled? Két perce beszélek hozzád, de mintha csak a falnak mondanám. – A gondolatai még mindig vadul kavarogtak és ezt Sam is láthatta a zaklatottsággal teli, zöld szemeiben, így lágyabb hangon próbálta lenyugtatni.
– Megtaláljuk őt. Castiel szívós, nem fogja feladni. – Dean csak bólintott, miközben hátralépett. „Igen, meg fogjuk találni” – határozta el magát. Már letisztult az elméje.
– Kiszedem belőle.

Nem tudott megfordulni, mert az öccse elkapta a vállát és lendületesen visszarántotta.
– Nem, Dean. Szóban már nem lehet ismét megtörni, ezt a kártyát elvesztettük.
– De talán tudja a címet. És egyáltalán, mióta lettél ekkora nagy szakértő? Azt hittem, te a jogi doktoriért tanultál...  – rázta le magáról a testvére kezét frusztráltan.
– Ez csak egyszerű logika. Talán tudja a címet, de ez nem biztos, és elmondani úgysem fogja. Már nincs rá oka. Keresnünk kell egy másik démont.
– Lehet, hogy Casnek már nincs annyi ideje! – tört fel az aggodalom Deanből, majd idegességében inkább körbejárta a helyiséget.

– Nincs más választásunk – felelte az öccse, miközben sóhajtott. – Bíznunk kell benne, hogy Castiel kitart. Ne felejtsd el, hogy honnan jött és eddig mit tett le az asztalra.
– Tudom – Az idősebb testvér az egyik könyvespolcnak dőlt, miközben az orrnyergét masszírozta. – Csak ki tudja, mióta és... aggódom. – Nem ezt akarta mondani, de még idejében változtatott a mondaton. A félelem a torkát kapargatta, ahogy belegondolt, mi mindent tehetnek a démonok egy kísérletezésre foglyul ejtett angyallal.
– Éppen ezért kell igyekeznünk. Ezt majd én elintézem – bökött fejével a pince felé –, te addig szedd össze a cuccokat az induláshoz. – Dean bólintott.

– Sammy! – Az öccse az első lépcsőfokról hajolt vissza; még épp meghallotta a bizonytalan megszólítást. Értetlenül várta a marasztalásának okát, ám Dean nehezen tudta megfogalmazni a kérdését.
– Ennyire látszik? – Szinte félve nézett az öccse szemeibe, aki tétován bólintott.
– Már elég régóta.

„Ha én nem, akkor az élet majd tükröt tart.
Megszoktam már, hogy a világban űzött vad
Aki kimondja, mit érez; utálják...
Bukásom, mint a messiást, úgy várják.

Nem is fogják fel, hogy régen megtörtént,
Csak amíg felálltam, egymást fellökték
És ahogy nézem, még ülnek a földön.
Rácsok nélkül a büszkeség börtön.

Én jól tudom Barátom; nincsen véletlen,

Dolgunk van egymással ebben az életben.”

Míg az öccse a pincében volt kiűzni a démont, Dean sietve és reményt vesztve adott magának egy utolsó esélyt. Az esti csendben az Impalának dőlve kezdett egy újabb imába, hátha a foglyul ejtett démon mégis hazudott nekik és Castiel még mindig duzzogásból kerüli őt. A vadász perceken át beszélt, bocsánatot kért és felvázolta a helyzetüket, miszerint a jelenlegi távolléte miatt már a legrosszabbtól tartanak, ám ezúttal sem hallotta meg a jellegzetes szárnysuhogást. Percekig várt és forgolódott, de a „Hello, Dean” most is csak a képzeletében hangzott fel, és ő tehetetlen kétségbeesésében nagyot csapott a Chevy tetejére. Csalódottan rázta a fejét miközben a fullasztó csendbe egy hang hasított.

– Hé! – Felkapta a fejét, mire a roncsok közötti útszakaszon az öccse magas alakja tűnt fel. – Mehetünk.
– A férfi? – kérdezte tőle, mikor Sam már az ajtót nyitotta magának.
– Bobby kocsijában, már úton a kórház felé.

Az ajtók nyikorogva csapódtak be utánuk, és Dean határozottan taposott a gázpedálra, miközben egyre csak azon járt az esze, hogy vajon képesek lesznek-e időben megtalálni az angyalt, még mielőtt valami helyrehozhatatlan történne.

†«.¸¸.°´¯`* Tizennégy nappal korábban *´¯`°.¸¸.»†

2010. június 03.

Elhibázta. Pontosan tudta, hogy ő tehet a jelenlegi helyzetéről. Nemcsak arról, hogy ostoba módon hagyta magát tőrbe csalni, hanem Deannel kapcsolatban is. Naivvá vált a Winchesterek közelében eltöltött idő alatt. Súlyos hiba volt ilyen nyíltan a vadász tudtára adni a kettejük közötti kötelék létezését, valamint az emiatt kialakult érzéseit. Tudnia kellett volna, hogy a férfi nem fogja megérteni sem őt, sem a helyzetük mibenlétét. Látnia kellett volna az intő jeleket, amelyekre ha korábban hallgat, akkor a vadász sosem űzött volna gúnyt mindenből, ami csak jelenleg fontos a számára. De ő nem figyelt eléggé, pontosabban: nem akart figyelni, mert túlságosan is megbízott Deanben. Főképpen ezért a saját hibája, hogy az idősebb Winchester megsebezhette.

Alig pár óra telt el azóta, hogy inkább szó nélkül otthagyta a férfit az öccsével, és a démonok sikeresen tőrbe csalták őt. Egy utcára érkezett, az úti célját véletlenszerűen választotta ki és zaklatottan állt meg egy villanypózna mellett. Össze volt zavarodva, tanácstalan és kissé rémült volt Dean reakciója miatt. Őszintén hitte, hogy a kapcsolatuk van olyan mély, amely elbírhat egy ilyen súlyú információt is, de újfent nagyot tévedett – mint ahogy azt a legtöbbször szokta az idősebb Winchesterrel kapcsolatban. A vadász kiszámíthatatlan volt, és ezúttal lehet, hogy Castiel végérvényesen elveszítette őt, ez az érzés pedig fájdalmasan érintette. Nem így akarta ezt az egészet, és úgy érezte, hogy a kialakult következményektől fulladozik, mintha a porhüvelye nem lenne képes oxigénhez jutni. Dean talán sose akar majd többet a közelében lenni – ez a gondolat pedig fizikai tüneteket okozott.
  

A fulladásos érzet miatt kénytelen volt fél kézzel az oszlopnak támaszkodni. Nem volt jelentős rosszullét, de megzavarta a rendszerezetten működő dolgokat, miközben az érzések és gondolatok ijesztő gyorsasággal cikáztak, kavarogtak benne. Nem akarta Deant elveszíteni. Attól a pillanattól kezdve felelős volt érte, ahogy kiragadta őt a pokolból. Tökéletesen emlékezett az összetört lelkére, minden sérülésre, amit odalent szerzett és amelyeket neki kellett begyógyítania. Ahogy a feltámasztása utáni hónapokban ellenállt neki és foggal-körömmel harcolt ellene... Nem akarta, hogy mindaz, amit egymás oldalán megéltek, semmissé legyen. Akkor képtelen lesz úgy óvni őt, ahogyan kellene. Sajnos már pontosan tudta, hogy ha a vadász harcol ellene, abból semmi jó nem származik.

Mire felemelte a fejét, már rengetegen állták körbe. „Hogy nem vettem észre őket?” – futott át rajta a gondolat, miközben felegyenesedett és ellépett az oszloptól. A pengéje a tenyerébe csúszott, egy csillanással bontva meg az éjszakai sötétséget. A démonok egyre csak özönlöttek, és meglehetősen jól fel voltak szerelkezve. A lángok magasra csaptak, de mégis nagy teret hagytak szabadon. A következő pillanatban belevetette magát a tömegbe, így a harc megindult.
Castielnek ötlete sem volt, hogy a támadói honnan szereztek szentelt olajat és angyal pengéket, de volt nekik. Túl sokan voltak.

Egy ideig jól állta a hullámot; a démonok sorra hullottak körülötte, az emberi testek élettelenül zuhantak a szürke betonra. Vércseppek százai színezték meg a környezetét, még a saját ruháit is, ám ahogy a sérülései sokasodtak, az ereje is úgy fogyott. A holttestek felhalmozódtak körülötte és a vér kesernyés, vassal telített szaga elnehezítette a levegőt.

Több szúrt sebet is beszerzett és a véres sérülések rései alól kékesfehér fénnyel fedte fel magát a kegye, valóságos ragyogással szaggatva meg az utcát beborító, kora hajnali sötétséget. A jobb oldalára kapta a legmélyebb vágást, amire a fájdalomtól eltorzult arccal szorította rá a szabad tenyerét, de közben hárman ugrottak rá, és ő a térdét ért váratlan rúgás miatt kibillent az egyensúlyából. Térdre zuhant, de közben valaki megragadta a gallérjánál fogva, és ahogy a sötétben egy angyal penge ezüstösen megcsillant az arca előtt, az éjszakát felváltotta egy sokkal mélyebb sötétség. Valósággal magába rántotta őt oda, ahol már kevesebb fájdalom éri a porhüvelyét.

Az első fejezethez készített háttér:

_____________________________________________
Az idézetek (dőlt zeneszöveg) FankaDeli - Kedves Barátom (2011) című számában hallhatóak.

II. fejezet >>>

<<< Főoldala