†«.¸¸.°´¯`* III/2. A hősök diadala*´¯`°.¸¸.»†
Egy sötét folyosón jelent meg, Amee azonnal ellépett mellőle és éjjeli módra váltotta a kameráját. Angel lépett egyet a legközelebbi fal irányába, de a nagy csendbe éles zajként hatolt a beülőjén lógó karabinerek összecsengése. Megemelte a fejét és ismét ruhát váltott: kék, kockás inget, homokszín nadrágot, túracipőt és fekete, kapucnis, cippzáras pulóvert húzott, melynek ujjait rögtön feltűrte.
Körbenézve látta, hogy több vastag, rácsozott ajtó van a folyosón, de bízott benne, hogy az irányító a sérülthöz legközelebbi helyre dobta. Pálcát húzott, és azt a falra szegezve halk mormolásba kezdett, majd Amee-vel a nyomában a kiszemelt falszakasz felé sétált. Olyan érzés volt, mintha egy vízfüggönyön haladt volna keresztül, két lépés múlva már a túloldalt voltak. Jó helyre érkeztek, ezt a lány azonnal megállapította.
A korábban látott cellában voltak, és hamar ráakadt a férfire is, aki ugyanabban a sarokban ült, ugyanabban a testhelyzetben. Az arcán lévő sebekből kifolyt vér vörösre csíkozta a bőrét mely sápadt volt, akár a frissen hullott hó. Angel a kezét a sebesült nyakára fektette, de alig érezte a tompa és szabálytalan lüktetést, a levegő áramlását pedig egyáltalán nem. Sietve guggolt le és hajolt a férfi szájához, miközben kissé erősebb nyomást fejtett ki a nyakára. Fellélegzett, de aztán ismét elkomorult. Megérezte az arcán és a tenyerén is a légzését, de azonnal tudta, hogy nem segíthet rajta se.
A sebesültnek a vért alatt a ruhái csurom véresek voltak, ami magyarázatot adott az állapotára. Angel aggódása értetlenkedő méregbe csapott át. „Heimdall ezt hogy nem látja?!” Aztán felötlött benne a képtelen lehetőség, hogy talán a férfi celláját mágikusan levédték, hiszen ha megfosztották az erejétől, esetleg előfordulhat, hogy még az őr se látja tisztán az itt folyó eseményeket és az itt tartózkodó személyeket . „Mindegy, ez már nem számít semmit!” futott át az agyán. Neki most csak a lényeges dolgokkal kellett törődnie.
Ahogy megszületett benne az érzés, hogy ellássa a férfit, egy vastag fémekből álló, áttörhetetlennek tűnő mentális rács csapódott be az ösztöne előtt, iszonyatos hanggal tudatva vele, hogy ez ismét nem az ő dolga. Kézfejein érezte a kelta motívumokból összeálló kereszt mintájának melegét, amely figyelmeztette a szabályok betartására. Eszébe jutott, hogy ezek szerint időben már a New York-i csata után vannak, talán csak nemrég érkezhettek vissza a fivérek, mivel Lokit még nem hallgatták meg. „Akkor Thor is a közelben lehet.” Tehát, megint időt ugrott, de nem túl sokat.
Sietve egyenesedett fel és rohanvást indult meg, nyomában Amee-vel. A bukott varázslómester a varázsereje nélkül nem sokáig bírja ilyen sérülésekkel. A falon túljutva lefékezett. A helységet betöltő vérszag, melyet belélegzett összezavarta, ezért egy gyors lélegzettel igyekezett megnyugodni. „Igen, ide Thor kell, az elvadult testvéri szeretete, mely megóvja majd öccsét az apja haragja elől is. Ő fogja megmenteni.” Rákoncentrált a villámistenre. Amee belekapaszkodott, ő pedig harmadszor is az ajkához emelte őrzőjét és lehunyt szemmel ismét utasítást adott.
– Caro togdo!
Napfényben fürdő szintre érkezett, a nap lenyugváshoz készülődött, így kissé narancsosabb fény borított be mindent. A palotában lehetett egy felsőbb szinten, ahol rengeteg faragott oszlop nyúlt a plafonig. Kilátószint lehetett talán, mert innen úgy tűnt, a birodalmat is teljesen be lehetett látni. Körbenézett, de sehol se látta a szőke istent, a szint pedig három irányban nyúlt el végeláthatatlan hosszan.
Idegességét, akár egy rakoncátlanul fellobbanó tüzet, úgy csitította le, mint ahogy az ismét össze-vissza cikázó gondolatait. Magába nyúlva érintette meg az Erőt és hagyta, hogy a hangja és a jelenléte felerősödjön, átjárja őt. Megértette, amit mondott neki. Felnyitotta a szemeit és futva indult meg a falszakasz mellett, ahonnan a teljes kilátás nyílt. Biztosan tudta, hogy Thor arra van, és azt is, hogy nincs egyedül. Amee követte őt, és néhány perc múlva megpillantotta őket. Szapora légzésén kívül nem kívánta előre jelezni az érkezését, épp ezért nem szólalt meg, míg a közelükbe nem ért, de nem is volt rá szükség.
Odin a trónján ülve tartotta szemmel a birodalmat, de a lány jöttére felemelkedett, és botját a kezébe véve fordult felé, hogy fogadja a hívatlan idegent. Egy pillanattal azelőtt még javában vitatkoztak, Angel jól hallotta Loki nevét többször is elhangzani, ezért biztos volt benne, hogy róla folyt a szó. Lihegve és hirtelen fékezett le a trón előtt, sietve meghajolt – nem a földi hagyományok szerint, hanem bal lábával előrelépve és jobb karját előrelendítve, fejét meghajtva.
– Mindenek Atyja! – köszönt illedelmesen, de választ nem várva, azonnal a birodalomnak háttal álló, meglepődött Thorhoz fordult, aki alig néhány lépésre állt csupán tőle.
– Angel! – köszöntötte a herceg apró mosollyal, ám meglepetéssel a hangjában. A lány rögtön a szavába vágott:
– Fontos ügyben jöttem. Azonnal le kell menned a börtönszintre! – mondta ellentmondást nem tűrően, mire a mosoly leolvadt a szőke férfiról. Szólásra nyitotta a száját, de ezúttal apja előzte meg.
– Nem megy sehová! Miért kellene a parancsodat követnie? – követelte a választ zengő hangon Mindenek Atyja.
– Thor ismer, azért jöttem, hogy segítsek! – magyarázta neki, majd ismét a Mjölnirt szorongató férfihoz fordult, aki még mindig nem értette, hogy miért kellene lemennie a foglyokhoz. Bár bízott a lányban, és talán hallgatott volna rá, ezúttal már az apja tiltása miatt is vacillált. – Sietned kell! – figyelmeztette, de Odin a pálcájával nagyot dobbantott a márványon, melynek hangja messzire visszhangzott. Mintha ez a hang jelzésértékkel bírt volna a birodalomban.
– Nem! Ha veszély fenyegetne, a kapuőr figyelmeztetett volna! Mit akarsz itt, angyal?! – vallatta őt dühösen, és Angel nem lepődött meg rajta, hogy Thor beszélt róla az apjának is. Válasz helyett közelebb lépett a villámistenhez és tekintetét az övébe fúrta. Látta rajta, hogy a férfi hinne neki és menne, de az apja parancsa meggátolta. Hiszen még csak most értek haza Midgardból, Thor épp apját kérlelte, hogy legyen könyörületes öccsével, de Odin dühös volt azért, amit fogadott fia tett. Az angyal megértette ezt, de a fennállt helyzetük most másodlagossá vált, és ezt azonnal meg kellett értetnie legalább a Villámok urával.
– Thor, te azonnal a segítségemre voltál, mikor kértem; szinte kérdés nélkül segítettél, és én ezt nem felejtem el soha! Ezért figyelmeztetlek, hogy ha most nem mész le azonnal a rabokhoz, azt egész hátralévő életedben, minden nap minden órájában bánni fogod! – tagolta neki határozottan. – És egy isten sokáig él, úgy tudom...
– Fenyegeted a fiamat?! – dobbantott ismét a botjával a király, mire a lány elszakította a tekintetét Thor ijedtté vált szemeitől és ránézve felelt.
– Próbálom megmenteni az életét! – felelte az utolsó kártyát is kiterítve, majd visszanézett a villámistenre. Annak arcán a megértés szikrája gyúlt ki, és az aggodalom elhatalmasodott rajta. Kezdte sejteni, hogy talán az öccsével lehet valami, veszély fenyegeti, esetleg ő akar valamit tenni. Lenézett maga elé és néhány pillanat múlva megrázta a fejét, majd hátrálni kezdett, miközben Odinra nézett, aki ezúttal nem szólt semmit. Talán tudta, hogy ha szólt volna, sem állíthatja meg őt. Thor az erkélyhez érve megpördítette a Mjölnirt, majd elszállt.
Angel reszketegen fújta ki a levegőt és kissé megnyugodott. Visszafordult a királyhoz, azonban annak arca kiismerhetetlennek tűnt. A lányt nem érdekelte, hogy a király dühös-e rá, vagy sem. Nem érdekelte, hogy megértette-e azt, hogy életet menteni érkezett. Ismét érezte a húzást; tehát a Bosszúállók továbbra se jutottak előrébb. Amee előlépett a sötétből, ahová érkezésükkor húzódott, és Angel mellé lépve megragadta a lábát, miután a lány ismét meghajolt a király előtt.
De az angyal szeme elől eltűnt a márvány járólapok szürke síkján visszacsillanó város ragyogása, eltűnt a padló, az asgardi levegő frissessége és egy világos, modern irodahelyiségben zajló jelenetben találta magát. Egy lövést hallott, amit egy férfi adott le egy másikra. A szürke zakót viselő, negyven-ötven körüli sérült a földre zuhant, de a támadó nem távozott. Sípolás és friss levegő térítette magához a lányt, az őrzője sípolt és a villanás tovatűnt.
– Mindenek Atyjának nevezik – mondta az angyal indulat nélkül az idős férfi szemébe felnézve, búcsúzóul –, de maga sokszor elfelejti, hogy ez a megszólítás nem csak a világok feletti uralkodására vonatkozik, hanem a fiaira is.
A lány látta, hogy Odin válaszra nyitja a száját, de őt nem érdekelte a mondanivalója, egyébként se lett volna ideje meghallgatni. Az őrzőjére csapott és a lángok azonnal felcsaptak.
Angel már nem hallhatta a villámisten néhány perccel később felhangzó fájdalmas üvöltését, amely az egész asgardi birodalom csendjébe beletépett.
†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†
A sérült férfi fekete zakót viselt és elkábultan nézett fel a világosszürke zakót viselő támadójára, aki a fegyverét továbbra is rászegezve beszélt hozzá. A földön fekvő orvos kék szemei zavarodottságot tükröztek; nem csak a sérülése okozta sokk miatt nem értette, hogy mi történik. Körülöttük több férfi és egy nő is állt fehér köpenyben, arcukon az események okozta rémület, félelem és iszonyat tükröződött.
A lány látta, hogy egyikük sem mozdul, hogy segítséget nyújtson a főnöküknek, a támadó kezében tartott fegyver és a határozott fellépése megbénította őket. Az idegen hideg, barna szemekkel és kifejezéstelen arccal célozta meg a fegyverével a földön fekvő diagnoszta fejét, miközben háttal állt az üvegfalnak és a folyosónak is. A helyiség mellett helyezkedett el egy másik, amelynek a folyosóra nyílt az ajtaja.
Angel kemény arccal lépett a tettek mezejére, épp hogy egy pillantást vetett az üvegfal túloldalán kialakult helyzetre, felmérte azt, átlátta és máris cselekedett. Azonnal tudta, hogy minden késedelem tragédiához vezethet. Érezte az emeleten uralkodó feszültségből, hogy a férfi ismét lőni fog, de mivel háttal állt neki, nem lökhette meg egy Erőhullámmal, mert túl nagy volt az esélye annak, hogy a fegyveres esetleg ismét az orvost találja el.
Mivel nem volt jó a szög a helyből lökéshez, ezért az üvegajtót belökve berohant House irodájába, és ott fékezett le. Tenyereit a másik helységbe vezető üvegajtó és a mögötte, immár az oldalával felé fordult fegyveres irányába fordította és megemelte őket. Csak egy szemrebbenésnyi ideig tartott, hogy megtaszítsa a férfit. A fegyver elsült, ahogy a támadót meglökte, de a lövedék a földbe csapódott és Moriarty oldalra zuhant.
A körülöttük állók szinte egyszerre vetették rá magukat a támadóra, a nő pedig a sérülthöz sietett. Letérdelt mellé, és egyik kezét a férfi vérző oldalára, a másikat a nyaka oldalára szorította, egy szintén vérző sebre, amit az utolsó lövés okozott. A diagnoszta – bár elveszítette az eszméletét – életben volt. Egy kórházban, egy csapat kivételesen tehetséges orvos körében, akik meg tudták menteni.
Angel lehunyta a szemeit. Igen, az orvos belátható jövőjét borító sötétség eloszlott – sikerült megmentenie az életét, és ezzel rengeteg ember életének vonala kiemelkedett a homályból. A cím ki volt pipálva, de a húzást a lelkében még mindig érezte, így intésére Amee ismét belekapaszkodott, és a kék lángok az igazgatói irodáig repítették őket.
†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†
Angel meg se lepődött, hogy a helyiségben uralkodó hangulat, az a fullasztó feszültségáradat nem szűnt meg az érkezéséig. Ezúttal azonban Emily állt Fury asztala előtt és vitatkozott vele hevesen, próbálta őt meggyőzni, ám kevés sikerrel. A férfi neki sem nyílt meg, a lány pedig egyre kétségbeesettebb lett, mivel minden menthetetlennek tűnt. Ha ő se tud hatni az igazgatóra, akkor – attól tartott –, senki nem tud. Különös, hogy Angel fejébe is éppen ez a gondolat ütött szöget.
– Kérlek, mondd el! – kérlelte tovább Emily Furyt. – Együtt meg tudjuk oldani, de tudnunk kell, hogy mi történt!
– Nem történt semmi, hidd el – felelte az igazgató, Emily pedig a fejét rázva kezdett hátrálni. Bízott benne, hogy ő képes lesz a férfi ellenállásán átjutni és a lelkére beszélni, de a válasz hallatán elhatalmasodott rajta a reménytelenség.
– Az nem lehet... hogy itt... – kezdett el dadogni – hogy most... a... a harcok előtt vesztünk el mindent. Hogy az embereknek nincs menedéke. Hogy minden hiába volt és... nincs remény.
Angelre érkezésekor csak Steve pillantott rá, a többiek már hozzászoktak a lány jövéséhez-menéséhez. Mikor Emily reményvesztetten hátralépett és arcán könnyek peregtek végig, Tony keze a lány vállára simult és megszorította azt. Emily ránézett a könny-fátyolos szemeivel, a milliárdos pedig kemény tekintettel viszonozta a pillantást.
– Nem adjuk fel – biztosította őt, de ez nem nyugtatta meg a lányt. Angel furcsa zavart érzett, de az érzet nem kapcsolódott egyetlen eseményhez, személyhez vagy helyszínhez sem, így figyelmét a körülötte állókra irányította vissza. Közelebb lépett Emilyhez, és kezét a másik vállára fektette.
– Emily – szólította meg őt. – Bronwe athan Harthad – mondta lágyan. – Reményen túli kitartás az, ami az angyalokat jellemzi.
– De én nem vagyok angyal – rázta meg a fejét válaszul.
– A mágiád nagyon hasonlít az enyémhez. – Tenyerét elhúzta Em csuklója felett, és Tony karkötője, amely ellenállt minden csapkodásnak és százféle rongálásnak, egyszerűen porrá hullott. A lány döbbenten nézte a jelenséget, Tony viszont méltatlankodott, de Angel nem törődve a zsenivel, folytatta.
– A belső tulajdonságaid mind megvannak, amelyekkel egy angyal is rendelkezik. Fury nem bízott benned, pedig óriási erő birtokosa vagy. Ez az erő benned él, a tested és a képességed kapcsolatban, harmóniában vannak egymással. Ha megtagadod az erődet, saját magadat, a lelkedet tagadod meg. Hazudhatsz mindenkinek, de magadat nem tudod becsapni, mikor azt kívánod, hogy bár lennél inkább átlagos. A képességed tesz azzá, ami vagy, az erőd ad lehetőséget arra, hogy segíts másokon, e nélkül nem lennél önmagad. Arra születtél, hogy óvj másokat, óvd a fényt és a reményt, mikor azok kihunyóban vannak. A te feladatod táplálni őket, mikor senki más nem képes rá, mert Őrzőnek születtél te is. Egy részed erre már ráébredt, de a környezeted megmérgezte a tudatos énedet, amely elfojtotta ezt, így néha bizonytalankodsz magadban, pedig nem kéne.
– Miről beszélsz? Miféle Őrzők? Az erőm mágia lenne? Most már semmit sem értek – mondta megzavarodva. Tony is értetlenül vonta fel a szemöldökét.
– Persze, hogy nem. Megszüntettem a befolyást feletted, ami korlátozta a képességedet és bezárta a lelked egy részét is. Most kezdesz magadra találni, ezért vagy még kissé zavarodott.
– A lelkemet?!
– Az erőd te magad vagy, egy nagy rész belőled, ha ezt elveszik tőled, önmagadtól fosztanak meg. Minden itt romlott el – rázta a fejét szomorúan. – Fury nem bízott benned, így megfosztott a képességedtől, attól, hogy segíts másokon és így megfosztott önmagadtól is, mert kétséget ébresztett benned saját magad iránt. Az Őrzők azok, akik a világokban az életet és a reményt képviselik, őrzik és óvják, még akkor is, ha úgy tűnik, minden elveszett. A legnagyobb kétségben is tovább harcolnak, mert a kitartásuk örök. Te még fiatal vagy, de látom benned ezt a képességet és tudom, hogy sosem ugrottál volna ki a hajóból.
– Nem – bólintott rá Emily, miközben elmerengve nézett maga elé –, tényleg nem. Csak úrrá lett rajtam a kétségbeesés és a fájdalom. Megöltem egy embert és én...
– Tudom – szakította félbe az önmarcangolást Angel. – De ennek vége! A kétségek megszűnnek. Pár perc, és ismét önmagad leszel.
– Kik azok az Őrzők? Olyanok, mint te? Tőlük származom?
– Az Őrzők angyalok, akik embereket, és ezáltal világokat óvnak meg, küzdenek a sötétség ellen és továbbkísérik a holtak lelkét. A végsőkig kitartanak. Azt nem tudom megmondani, hogy te honnan származol, de azt biztosan érzem, hogy az erő, ami lakozik benned sokban hasonlít az enyémre. Ugyan kissé másabb és még kiforratlan, de kétségbevonhatatlan a hasonlóság. Emily, mi vagyunk azok, akik sosem felejtik el, hogy mindig van remény, mindig van miért harcolni. De tudnod kell, hogy minden varázslatnak ára van! Vagy az erő, amit belefektetsz, vagy valami más, de sose légy meggondolatlan vagy könnyelmű, amikor a hatalmadat használod! – Emily bólintott, és a lány folytatta. – És soha, de soha ne engedd meg senkinek, hogy a képességedet korlátozza! Még akkor sem – villantott vádló szemet a mellette álló milliárdosra –, ha az az illető egy barát, vagy akár egy családtag.
– Hé! – morrant fel Tony. – Én...
– Megértettem – vágta rá a lánynak Emily. – Azt hiszem, hogy kezdd tisztulni a kép. Bocsáss meg – pillantott a megsértett feltalálóra –, de igaza van.
– Én csak téged akartalak megvédeni!
– Tudom – nyugtatta meg őt Emily. – De valaki meghalt, mert én nem tudtam megmenteni...
Tony válaszolt, de az angyal nem hallotta a feleletet, mert egy másik helyszín és esemény tárult a szeme elé. Sárga, fűszálas dombok sokaságát óriási, testes, farkas-szerű lények lepték el, a nyergeikben sötétbőrű rémharcosok ültek. A támadókkal lovas katonák harcoltak, vitézül irtva és visszaverve őket. A kép váltott: egy farkas-állat megvadulva vágtatott el, azonban a nyeregben nem volt senki. A lény a testén körülfutó hámba akadt férfit úgy húzta maga mellett, mintha az őrült rohanásában észre sem venné. A csapdába esett barna, vállig érő hajú férfi szabadulási kísérletei közben oldalra pillantott, és meglátta az egyre közeledő sziklaperemet.
– Amee! – rázta meg a fejét az angyal, amint a látomás megszakadt. Azonnal szétáradt benne egy újfajta feszültség, ami ilyenkor mindig átjárta. Az aggodalom, tettvágy és a félelem, hogy talán késik, talán nem tud segíteni és a védence komolyan megsérül. Azonnali cselekvésre ösztönözte ez az érzés. Hátralépve kezén taktikai bőrkesztyű jelent meg, övén egy tőr, díszes tokkal. A fémmacska azonnal ugrott, ő pedig a hátára pattant. – Noro lim, hortha!
A macska felágaskodott, ő pedig rádőlt a hátára, de ekkor Fury gunyoros hangja zökkentette ki a figyelméből.
– Ezúttal ne fáradjon visszajönni! – Angel zavarodottan, aztán Emily és Steve tekintetéhez hasonlóan, dühös pillantással jutalmazta a kommentet, de végül az ismét megrázta a fejét, hogy megszabadulhasson minden felesleges gondolattól, ami elterelte a figyelmét. Tudta, hogy nem ér rá most Aragorn problémáján kívül mással foglalkozni.
– Hortha! – kiáltott hangosan és határozottan, mire a macska felugrott az íróasztalra, néhány mappát lelökve róla. A lány a tekintetét mereven maga elé szegezte, Amee pedig megtámaszkodott az asztal szélében, majd nagy lendülettel, kinyúlva elrugaszkodott.
Tonyék hőkölve ugrottak hátra a szemből feléjük ugró, lángoló páros elől, azonban a macska és lovasa nem érte el őket: az elrugaszkodás után eltűntek a felcsapó lángokban.
†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†
A korábban látott dimbes-dombos vidék fogadta őket. Az elsárgult fűcsomókkal borított földre dobbantak a macska fémes talpai, de a gép a hozott lendületet kihasználva vágtázott tovább. Angel szeme azonnal kiszúrta a medve méretű, farkas-szerű lények elszórt hadában a keresett állatot, amelyiknek lovasa, egy ork azon fáradozott, hogy a wargja hámjába akaszkodó férfit lelökje.
Csakhogy a férfi bal keze beakadt a hám alá, a hátas pedig kitartóan vágtázott tovább, nem foglalkozva a maga mellett vonszolt testtel. Az ork közben mindent bevetett, hogy megszabaduljon nem kívánt utastársától; többször megpróbálta lerúgni, sikertelenül. Aragornnak sikerült az övéből előrántania a tőrjét és megpróbálta leszúrni a lovast, de az állat ekkor nagyot ugrott, a penge pedig elkerülte az ork testét.
Angel összeszorított állkapoccsal figyelte ez eseményeket, miközben közeledtek a rohanó warghoz, de még így is túl messze voltak.
Másodszorra Aragornnak sikerült a fémet a szürke rém nyakába döfnie, aki erre felüvöltött a fájdalomtól és lenyúlva megragadta a férfi nyakát. Néhány pillanat múlva a Dúnadán egy, a warg vágtájából adódó megugrást kihasználva felnyúlt, megragadta az orkot és lerántotta az állat hátáról. A lovas nyekkenve zuhant a földre és a lendület továbbgurította a fűben.
A lány látta, hogy az ork lezuhant, de a Vándor még mindig nem ült fel az állat hátára, és nem is ugrott le róla. Baj közeledtét szimatolta. A veszély érzete elkezdett összpontosulni, érezte, hogy nemsokára bekövetkezik az esemény, amit neki kellene megakadályoznia.
A warg őrülten vágtázott tovább, nem törődve semmivel; a csaholása egyértelművé tette, hogy nem fog megállni egy lovas irányítása nélkül. Aragorn további kísérleteket tett, hogy kiszabadítsa a száguldó állat hámja alól a csuklóját, de hiába rángatta a másik kezével is a bőrszíjakat, azok nem lazultak. Ötlet-vesztetten nézett el abba az irányba, amerre a hátas vágtázott, és látta a füves dombok közül kiemelkedve közeledni a sziklapartot.
Az angyal elszántan meredt a megvadultan rohanó farkasra, akivel a menetirányuk nem egyezett teljesen – ők oldalirányból közeledtek a sziklás rész felé, míg az állat egyenesen tartott arra. A távolság vészesen fogyott, és neki csak egyetlen, meggondolatlan ötlete támadt, ami még az utolsó pillanatban beválhatott. Nem volt értelme rálőni az állatra, attól csak jobban felmérgesedett volna, meg sem ölhette, hiszen azt neki tilos volt, de megpróbálhatta eltéríteni a sziklás rész előtt. Nem gondolta át teljesen azt, amit tenni készült, az idő pedig oly gyorsan tovaszállt, hogy csak az ütközés pillanatában látszott megállni.
A lány egyenest nekivezette Ameet a wargnak, az ütközés erejétől remélte, hogy az állat irányt vált vagy talán megtorpan, de nem így történt. Óriási erővel csapódtak neki a farkas szügyének jobbról, aki hirtelen kapott a lány felé, erősen belemarva a hozzá közelebb eső bal karjába. Csakhogy a hátas nem állt meg: fellökte és átugrotta az elboruló Ameet és Angelt a karjánál fogva vonszolta tovább, lerántva a gép hátáról. Az ütközés csak féleredményt hozott; az állat tényleg elfarolt az irányváltáshoz, de az irdatlan lendület továbbsodorta őket és a sziklás talaj eltűnt alóluk, átadva magát a feneketlen mélységnek és egy, az alattuk elterülő sziklás folyónak.
Angel érezte a fájdalmat, ahogy nekicsapódtak a megvadult wargnak. Hiába feszült neki, mégis elkábult az ütéstől, de ahogy a karjába robbant a szúró, feszítő fájdalom, azonnal felfogta, hogy mi történt. Első céllá lépett elő a szabadulás, aztán a lezuhanás megelőzése. A hegyes fogak mélyen fúródtak a húsába, az egész karját megbénítva ezzel. Az állat még felvonyított, miközben lesodródtak a biztos talajról és zuhanni kezdtek. Jobb kézzel rántotta elő övéből a kését és egy nyögéssel vágott bele az állat pofájába, hosszú sebet ejtve a warg szemétől az orráig.
Angel karja kiszabadult, ahogy a warg eleresztette a fájdalom miatt. A megmaradt, pillanatnyi időben annyit tehetett, hogy összegyűjtötte minden lélekjelenlétét és fél kezét halántékára szorítva, lehunyt szemekkel a lassulásukra koncentrált. Annyira igyekezett az Erővel lelassítani a zuhanásukat, hogy arra eszmélt, valami megragadta és húzni kezdte.
Pillanatokon belül rájött, hogy a hűs víz alatt van, fáj mindene és fuldoklik. Pánikolva kapálózni kezdett, de valójában Amee húzta fel a felszín alól. Fémes ujjai propellerként pörögve emelték őket mind feljebb és feljebb, míg Angel hangos prüszkölésével és köhögésével áttörték a vízfelszínt. Amint sikerült felköhögnie a belélegzett vizet, rekedten felnyögött.
– Aragorn! Meg kell találnunk!
A robot egy sziklához úszott vele, amire Angel esetlenül rámászott és felállt. Sérült karját magához ölelve egyenesedett fel, miközben mindenéről csöpögött a víz. Szerencsére ennek a folyónak a vize majdnem langyosnak hatott, így a levegő miatt nem rázta meg őt a jeges remegés. A folyó közepes sodrású volt, és a lány sebesen pásztázta szemével a vizet a Vándort keresve. Első ijedtsége után, hogy talán így nem fogja meglelni a férfit, a szeme megakadt egy sötét, ember méretű valamin, ami a vízben sodródott magatehetetlenül. A távolság úgy ötven méter lehetett, így Angel dobbantott, és a kék lángok felcsapódása után ismét a vízbe zuhant a korábban látott test közelében.
Amint felbukott a levegőre, veszettül úszni kezdett Aragorn felé, mert jól látta a szikláról; valóban a Dúnadánt szúrta ki a messziből. Néhány esetlen hosszt követően – a warg csúnyán elbánt a kezével – hátulról átkarolta a férfit, megemelte és a fejét saját vállára hajtotta, hogy ne érje annyi víz. Közben akadálytalanul sodródtak egyre lentebb, és Angelnek ismét baljós érzése támadt, ami kezdett felerősödni. Érezte, hogy megint bajban vannak, de ekkor már kész volt a terve. Amee helikopija közeledett, majd megállt felettük, a lány pedig ráébredt saját ötletének buktatójára, viszont csak néhány röpke másodpercig verte a fejét az elképzelt falhoz, aztán cselekedett a megmenekülésük érdekében.
Tudni illik, a panelt, ami a helikopihoz csatlakoztatható, illetve egyéb célokra használható drótkötelet tartalmazta a bal karján viselte, azon, amellyel átkarolta a férfit és a felszínen tartotta őt. A jobb karja a többszörös sérülés miatt ügyetlen és érzékeny, szinte használhatatlan volt, a Dúnadánt biztosan nem bírta volna megtartani vele a levegőben, de még a folyóvízben sem. Ilyen esetekre bevett technikájuk volt Amee-vel, hogy a propelleres szerkezet kiemeli őket a szorult helyzetből, de ez a lehetőség ezúttal kútba esett, mivel hosszú másodpercekkel később sem emelte a karját a levegőbe, hogy a drótot fellője.
Angel jól tudta, hogy a sérülése miatt szinte irányítani se tudja magukat a vízben, nem még hogy esetleg elkapjon egy sziklát vagy kiszögellést. Akkor már nem maradt más hátra, mint a B terv – Amee-re várt a feladat, hogy a partra húzza a vizes párost. A robot, látva az angyal tétlenségét vette a lapot, és rohanvást megindult feléjük a part mentén.
Néhány hosszú másodpercet követően egy erős és kemény kar ragadta meg a lány ép felkarját és kezdte a sziklás part felé húzni kettejüket. Épp időben, mert az angyal erősödő csobogást hallott, amiből feltételezte, hogy egy vízesés felé közeledtek. A robot a sziklás partra segítette őket, és bár Angel hulla-fáradt volt, mégsem terült ki pihenni.
A hátára döntötte a Dúnadánt és a szája elé hajolt, de meglepődéssel vegyes megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a férfi a vízi-kaland ellenére is lélegezik, az állapotát stabilnak lehetett mondani. Egy csúnya fejsérülést és kisebb-nagyobb zúzódásokat talált rajta, amiből csak a súlyosat látta el, a többit hagynia kellett, mert ő is nagyon kimerült volt már és úgy érezte, a napnak még koránt sincs vége.
Angel kézfején kialudtak a gyógyító lángok, melyeknek fényét a ragyogó napsütés amúgy is elnyomta. Az oldalára fordította az eszméletlen Kószát, akit eléggé megviselt a vadvízi túra; ruhái több helyen elszakadtak és horzsolások tarkították a bőrét. Angel felkelt és körbenézett. Valamit még tennie kellett, ez az érzés erősen motoszkált benne és nem hagyta nyugodni, ezúttal azonban a megérzés erre a világra vonatkozott, és nem a Bosszúállókhoz vonzotta.
Amee helikopija már leképezte a környéket, így a kézi panelt maga elé tartva megérintette a képernyőt, és a nézetek között váltogatva tekintett körbe a felvételek alapján. Látta a tőlük alig ötven méterre fekvő zuhatagot és a kavicsos partot, amibe torkollott. Egy nagytestű élőlényt, egy lovat is felfedezett a hőtérképen, bár ez utóbbi megállapítást csak zoomolással és nézetváltással tudta felfedezni. Leengedte a karját és elgondolkodva nézett el a messzi távolba, a kavicsos irányába. „Ez lenne a baj? Rossz helyen lesz a Vándor az ébredésekor? Talán a lóval kapcsolatos, talán felültethetném rá Aragornt, hogy elvigye őt..." – morfondírozott magában, és mire idáig jutott a gondolataiban, már el is határozta magát.
Letérdelt a férfi mellé és egy kék, banda-mintás kendőt előbűvölve várta meg, hogy a vasmacska átfogja a bokáját. Az anyagot a Vándor orra és szája elé tartva koncentrált a kavicsos partra, ahol néhány pillanat múlva felbukkantak. A kezét leengedte a férfi arca elől és felemelkedett. Mutató-, hüvelyk-, és középső ujjának végét az ajkaihoz emelve hosszú, furcsa fütyülést engedett a táj csendjébe, majd lehajolt a férfihez, és a kék kendőt a csuklójára kötözte.
Érezte, hogy a férfi jövőjére boruló sötétség eloszlik, az életvonalát tisztán látta maga előtt. A ló volt hát a megoldás, ami már úton is volt oda, hogy felvegye utasát. Tehát itt is végzett, így a húzás érzésébe kapaszkodva – miután Amee megragadta a lábát – a robot ismét dobbantott.
†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†
Villanások, kiabálások és kisebb robbanások zaja jutott el hozzájuk, az angyal pedig már érezte a bajt. Az őrzője sípolni kezdett, ő pedig előrántotta a pálcáját és egy „Lumos!” varázsige után, ami fényt gyullasztott a pálcája hegyére, futva indult a zajok irányába. Csak egy apró intésre volt szükség, hogy kommunikáljon a robottal; a jelet látva a nagymacska irányt váltott és egy másik oldalt vett célba, hogy több irányból lephessék meg a csoportot. Nem kellett lassítania, mert az érzékeit kitárta a környezetébe, így nem esett hasra semmiben, ki tudott kerülni minden cserjét és gazt.
A csata helyszínéhez érkezve látta, hogy fekete csuklyás, ezüstös maszkot viselő Halálfalók harcolnak a Főnix Rendjének tagjaival. Egy fa mellett állt meg, de a káoszban senki sem figyelt fel rá. Látta a magas, sötét bőrű Kingley-t, a bicegős Rémszem Mordont és a karcsú Nyphadorát is, amint az ellenfeleikkel párbajoztak és átkok elől ugráltak el. Látta a fellobbanó fényekben Arthur Weasley-t, de egy ismeretlen, kalapos mágust is. Azonban azt, aki miatt az Őrszem ide dobta, nem látta sehol. Karkötőjét ajkához emelve suttogta neki:
– Caro togdo! – A lángok nem csaptak fel, viszont a lány már tudta, hogy merre induljon a célszemélyért. Várt egy-két pillanatot, míg észrevétlenül átjuthatott a területen, majd sietve megindult. Alig húsz métert haladt, míg meg nem érezte a veszélyt. Félrehajolt, de a vörös átok hőjét még így is érezte a vállán, ahogy az elhaladt mellette és a közeli fába csapódott, milliónyi szilánkot kirobbantva belőle. Egy férfi hirtelen nyögése, majd felkiáltása jelezte, hogy Amee hatástalanította a támadót, így Angel – ellépve a fa mellől, ahová behúzódott – tovább indult. Nem sokkal arrébb találta meg a keresett személyt. Nem azt, aki megtámadta, hanem aki miatt érkezett.
A férfi a földön feküdt, hosszú, fekete, csuklyás köpönyeget viselt és ezüstmaszkot, de a lány azonnal letérdelt mellé. Nem ijesztette meg a halálfaló mivolta, szabad, ügyetlen kezével lehúzta a maszkot róla, így került elő a sápadt, véráztatta arc, melyen egy görbe orr ült és az egész képet fekete, vállig érő haj keretezte.
Úgy tűnt, a varázsló magánál van, de olyan erős fájdalmai voltak, hogy alig érzékelte a külvilágot. Harminc-negyven év között lehetett, tagjait merev görcsbe rántotta az erőlködés. Angel a saját Őrszemére pillantott, azon látta az előtte fekvő sérüléseit. Mérgezés, fejsérülés, bordatörések, kiszáradás és egy csúnya roncsolódott térdsérülés, amit talán egy átok okozott. A férfi állapota súlyos volt, így azonnal cselekednie kellett.
Kézfején kék lángok lobbantak miközben megkereste a férfi köpenye alatt a térdsérülést. Nagyon csúnyán nézett ki, és bár óvatosan szaggatta tovább a fekete nadrág lenge anyagát, a varázsló többször is felnyögött.
– Nyugodj meg, Perselus! – próbálta csitítani, majd tenyereit a sérülés mellé helyezve gyógyította be a térdét.
Nem mozdult, mikor egy durva csattanás hangzott fel a háta mögött, majd egy nyögés és puffanás hallatszott utána. Nem kellett ezzel törődnie, mert Amee őrizte a biztonságukat, és ő megbízott benne. Tudta, hogy ha baj van vagy túl sokan jönnek, a macska figyelmezteti majd, addig pedig, amíg a robot nem ad figyelmeztető jelzést, nem volt oka az aggodalomra.
A férfi térde után a feje következett, ekkor viszont a varázsló zihálni kezdett, így Angel elhalasztotta a sérülés lekezelését. Megkereste és magához vette a mágus pálcáját, ami a feje mellett pihent a fűbe zuhanva.
– Amee, hozzám! – A robot puhán érkezett melléjük valahonnan a lombok közül, és megragadta a lány vállát, miközben az a férfi csuklyáját annak arcához, a szája elé emelte. – Perselus szállására vigyél.
A macska dobbantott, és egy puha ágyra érkeztek. A hálószoba berendezése egyszerű, de ízléses volt, a helyiségben zöld, ezüst és sötétbarna színek uralkodtak. Az angyal felkelt és a pálcáját meglendítve varázsigét mormolt, mely hatására halkan és elegánsan tört ki a pálca végéből egy ragyogóan kék madár. Az állat széles szárnyakkal és hosszú, íves tollakkal szállt körbe a hálószobában, karmos lábai és horgas csőre egy ragadozóra, hosszú, lógó farktollai és kecsessége egy díszmadárra emlékeztettek.
– Mondd meg Albusnak, hogy azonnal jöjjön Perselus szállásához, mert a barátja visszatért ide, de az élete veszélyben van!
A jelenés egy lobbanás kíséretében eltűnt, Angel pedig elkezdte a bájitalmester fején lévő sérülést rendbe hozni. Mellé telepedett az ágyra és félresöpörte a véres, izzadt tincseket, majd kezét gyengéden a vágásra fektette. A férfi összeszorított szemekkel és nehéz légzéssel tűrte a dolgot, és mire az angyal végzett, egy idős mágus robbant ki a kandallóból zöld lángok kíséretében.
Az érkezett magas volt és vékony, szinte törékeny testalkatúnak mondható. Olyan öregnek tűnt, mint ha már javában hetven felett lenne, de a mozgása és a kisugárzása azonnal rácáfolt a védtelen nagypapa képére. Őszes haja és szakálla legalább a köldökéig ért, kék, hegyes süveget és talárt viselt, mint a varázslók többsége. Az arca és tengerkék szemei aggodalomtól csillogtak, ahogy meglátta a nappaliból nyíló ajtón keresztül a hálószobában fekvő férfit és a mellette gubbasztó angyalt. Hosszú, sietős léptekkel érkezett hozzájuk, de mielőtt megszólalt volna, a lány megelőzte.
– Megmérgezték! Ellenszerre vagy bezoárra lenne szükség!
– Értem – felelte a mágus gyorsan reagálva, és pálcájával bonyolult mozdulatokat végzett a sebesült felett. – Erre van ellenszerünk, azonnal hozom!
Dumbledore sarkon fordult és távozott. Angel tudta, hogy Perselus raktárába megy, vagy esetleg a sajátjába, ha ő is rendelkezik a szükséges bájitallal. Mivel a varázsló alig egy perc alatt tért vissza, sejtette, hogy a saját készletéből szervírozott, mert a bájitalmester laborjának feltörése kicsit több időt vett volna igénybe.
Mikor az igazgató visszatért, ő már a mágus fejénél ült megint és kezét az izzadtságban úszó, didergő férfi homlokára fektette. Rosszul volt, a méreg erős fájdalmakat okozott és ez a lányt is felzaklatta. Albus átnyújtotta neki a zöldes színű, lezárt fiolát, ő pedig a professzor nyaka alá nyúlva hátrahajtotta a fejét, de nem tudta megitatni az ellenszert a férfival, mert annak állkapcsa szorosan zárva maradt. Végül egy tünde ének, egy gyógyító dal volt az, ami segített és oldotta Perselus görcseit, így sikerült lassacskán a szájába öntenie a bájitalt, ami perceken belül ki is fejtette a hatását.
A bájitalmester teste teljesen ellazult, arca kisimult és a légzése is nyugodtabbá vált.
– Most már rendben lesz. Vannak törött bordák, azokat el tudnád látni? Nekem sajnos mennem kell, és úgy érzem, hogy ez a nap még nagyon hosszú lesz.
– Persze, lányom – bólintott rá az igazgató, és Angel felállt az ágyról. – Azonban – folytatta a mágus –, szeretném, ha nem sietnél annyira, hogy ne tudjam megköszönni a segítségedet! – A tekintete egy alig észrevehető pillanatban az angyal sérült karjára esett.
– Szívesen tettem, de most tovább kell mennem! Kérlek, vigyázz rá! – A mágus felkelt, hogy oda lépjen hozzá, de a lány szavaira megtorpant, és bár nem örült a válasznak, bólintott.
– Kérlek, te is vigyázz magadra, és lásd el a sérüléseidet! – nézett rá aggódva és szeretetteljesen, miközben Amee már megragadta Angel bokáját.
– Úgy lesz! – bólintott az angyal.
Épphogy megfogalmazódott benne a gondolat, hogy visszatér a bosszúállókhoz, mikor a karperece sípolása megváltozott. A hangszín az egekbe ugrott, visszaesett, majd megint megugrott. Súlyos sérülést jelzett, Angel pedig megérezte a bajt, miközben a képernyőre nézett. A felirat szerint a kérdéses Őrszem Esthel-nél van, aki sorozat-bordatörést szenvedett el néhány másodperccel ezelőtt. Az arca megkeményedett, mikor rácsapott a kis monitorra, ami azonnal egy másik helyre dobta.
Az érkezést követő azonnali figyelmeztetést megérezve az utolsó pillanatban rántotta el a fejét, de a nyílvessző így is végigvágta az arcát a szeme alatt, egy hosszú, vérző sebet hagyva maga után. Ideje sem volt felfogni a fájdalmat, vagy hogy mekkora szerencséje volt, mert hatalmas káoszba érkezett: egy háború csataterének a közepére, ahol kardok csattantak össze, kiáltások harsantak, lándzsák és nyílvesszők repkedtek mindenfelé. Emberek és orkok harcoltak egy hatalmas kapu előtt, egy sötét és magas torony alatt, amelynek a tetején egy lángoló, héj nélküli szem ült.A férfi térde után a feje következett, ekkor viszont a varázsló zihálni kezdett, így Angel elhalasztotta a sérülés lekezelését. Megkereste és magához vette a mágus pálcáját, ami a feje mellett pihent a fűbe zuhanva.
– Amee, hozzám! – A robot puhán érkezett melléjük valahonnan a lombok közül, és megragadta a lány vállát, miközben az a férfi csuklyáját annak arcához, a szája elé emelte. – Perselus szállására vigyél.
A macska dobbantott, és egy puha ágyra érkeztek. A hálószoba berendezése egyszerű, de ízléses volt, a helyiségben zöld, ezüst és sötétbarna színek uralkodtak. Az angyal felkelt és a pálcáját meglendítve varázsigét mormolt, mely hatására halkan és elegánsan tört ki a pálca végéből egy ragyogóan kék madár. Az állat széles szárnyakkal és hosszú, íves tollakkal szállt körbe a hálószobában, karmos lábai és horgas csőre egy ragadozóra, hosszú, lógó farktollai és kecsessége egy díszmadárra emlékeztettek.
– Mondd meg Albusnak, hogy azonnal jöjjön Perselus szállásához, mert a barátja visszatért ide, de az élete veszélyben van!
A jelenés egy lobbanás kíséretében eltűnt, Angel pedig elkezdte a bájitalmester fején lévő sérülést rendbe hozni. Mellé telepedett az ágyra és félresöpörte a véres, izzadt tincseket, majd kezét gyengéden a vágásra fektette. A férfi összeszorított szemekkel és nehéz légzéssel tűrte a dolgot, és mire az angyal végzett, egy idős mágus robbant ki a kandallóból zöld lángok kíséretében.
Az érkezett magas volt és vékony, szinte törékeny testalkatúnak mondható. Olyan öregnek tűnt, mint ha már javában hetven felett lenne, de a mozgása és a kisugárzása azonnal rácáfolt a védtelen nagypapa képére. Őszes haja és szakálla legalább a köldökéig ért, kék, hegyes süveget és talárt viselt, mint a varázslók többsége. Az arca és tengerkék szemei aggodalomtól csillogtak, ahogy meglátta a nappaliból nyíló ajtón keresztül a hálószobában fekvő férfit és a mellette gubbasztó angyalt. Hosszú, sietős léptekkel érkezett hozzájuk, de mielőtt megszólalt volna, a lány megelőzte.
– Megmérgezték! Ellenszerre vagy bezoárra lenne szükség!
– Értem – felelte a mágus gyorsan reagálva, és pálcájával bonyolult mozdulatokat végzett a sebesült felett. – Erre van ellenszerünk, azonnal hozom!
Dumbledore sarkon fordult és távozott. Angel tudta, hogy Perselus raktárába megy, vagy esetleg a sajátjába, ha ő is rendelkezik a szükséges bájitallal. Mivel a varázsló alig egy perc alatt tért vissza, sejtette, hogy a saját készletéből szervírozott, mert a bájitalmester laborjának feltörése kicsit több időt vett volna igénybe.
Mikor az igazgató visszatért, ő már a mágus fejénél ült megint és kezét az izzadtságban úszó, didergő férfi homlokára fektette. Rosszul volt, a méreg erős fájdalmakat okozott és ez a lányt is felzaklatta. Albus átnyújtotta neki a zöldes színű, lezárt fiolát, ő pedig a professzor nyaka alá nyúlva hátrahajtotta a fejét, de nem tudta megitatni az ellenszert a férfival, mert annak állkapcsa szorosan zárva maradt. Végül egy tünde ének, egy gyógyító dal volt az, ami segített és oldotta Perselus görcseit, így sikerült lassacskán a szájába öntenie a bájitalt, ami perceken belül ki is fejtette a hatását.
A bájitalmester teste teljesen ellazult, arca kisimult és a légzése is nyugodtabbá vált.
– Most már rendben lesz. Vannak törött bordák, azokat el tudnád látni? Nekem sajnos mennem kell, és úgy érzem, hogy ez a nap még nagyon hosszú lesz.
– Persze, lányom – bólintott rá az igazgató, és Angel felállt az ágyról. – Azonban – folytatta a mágus –, szeretném, ha nem sietnél annyira, hogy ne tudjam megköszönni a segítségedet! – A tekintete egy alig észrevehető pillanatban az angyal sérült karjára esett.
– Szívesen tettem, de most tovább kell mennem! Kérlek, vigyázz rá! – A mágus felkelt, hogy oda lépjen hozzá, de a lány szavaira megtorpant, és bár nem örült a válasznak, bólintott.
– Kérlek, te is vigyázz magadra, és lásd el a sérüléseidet! – nézett rá aggódva és szeretetteljesen, miközben Amee már megragadta Angel bokáját.
– Úgy lesz! – bólintott az angyal.
Épphogy megfogalmazódott benne a gondolat, hogy visszatér a bosszúállókhoz, mikor a karperece sípolása megváltozott. A hangszín az egekbe ugrott, visszaesett, majd megint megugrott. Súlyos sérülést jelzett, Angel pedig megérezte a bajt, miközben a képernyőre nézett. A felirat szerint a kérdéses Őrszem Esthel-nél van, aki sorozat-bordatörést szenvedett el néhány másodperccel ezelőtt. Az arca megkeményedett, mikor rácsapott a kis monitorra, ami azonnal egy másik helyre dobta.
†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†
A lány ijedten nézett fel; a torony mögötti messzeségben magaslott a Végzet Hegye, mely felett ott tombolt a sötétség. Látta a magas, fekete falat is, mely megvédte a tornyot és elszigetelte azt a harcok közeléből.
– Na ne szívassatok! – fakadt ki hitetlenkedve, de nem ért rá tétovázni. Megint veszélyt érzett, azonban ezúttal is az ösztönei vezeték; szinte azonnal hátralépett, mert egy magas, szikár uruk-hai harcos épp függőlegesen készült félbevágni a fejét. Összeszorult markában megjelent a tőre, amit egyszerűen a támadója torkába hajított. Miközben a rémlény összecsuklott, ő mellé lépve kirántotta belőle a pengét.
Aggódva kémlelt körbe. Sehol se látta Aragornt a tömegben, de végül észrevett egy óriási trollt. Úgy érezte, ott lesz a bajbajutott. Sietve ugrált oda – máshogy nem nevezhette a harcokon való átjutását, mert egyszer jobbra, másszor balra hajolt el egy-egy támadás elől. Nem állhatott meg küzdeni, mert a Dúnadánnak azonnali segítségre lehetett szüksége.
Nem tévedett, de ahogy a néhány méternyi letisztult körhöz ért, elbizonytalanodott. A férfi a földön feküdt, látszott rajta, hogy az óriási, csúf, de izmos troll most taposta meg. Kését védekezésül beleszúrta a mellkasán fekvő nagy és csupasz láb oldalába, de ezzel csak azt érte el, hogy a lény dühösen felüvöltött és kissé elrántotta a lábát, hogy kihúzza belőle az eszközt.
Angel látta, hogy Legolas lélekszakadva tart feléjük, de számos rémlény fogta vissza őt és állta útját, a karjait is lefogták úgy, hogy még egy nyílvesszőt sem tudott előrántani. Levágott egyet, de a helyébe másik kettő lépett. A tünde tehetetlenségében felüvöltött, mikor a több méter magas harci troll eltorzult arccal megragadta a Kószát, megemelte majd a földhöz csapta, utána pedig dühödten megemelte a lábát, hogy ismét rátaposson, ám a férfi nem mozdult. Az ütéstől elkábult, és bár felemelte a kezeit maga elé, Angel jól tudta, hogy ez mit sem ér a megtermett harci troll ellen.
Az angyal az eltelt pillanatok alatt járatta az agyát, hogy mi lenne itt a megoldás, de nem jutott előre. A harci troll több méter magas volt, izmos és a szemeiből látta, hogy kegyetlen. Nem érzett félelmet, és az irgalom ismeretlen fogalom volt számára. A lehetőségek korlátozottá váltak. Igen, íjjal le tudta volna teríteni a trollt, de a széttört kezével még egy kést sem tudott megtartani. Talán az átkok itt mit sem értek, és ő fél kézzel esélytelen volt a győzelemre, amilyen lerozzant állapotba került a sorozatos küldések alatt.
De nem volt több idő, nem volt más lehetőség. Előrelépett, és egy erőlködő kiáltás kíséretében a kését a lény nyaka felé hajította. Ez megállította őt a mozdulatában, de a penge nem állt bele a torkába, mint ahogy a lány szerette volna – lepattant a bőréről, szinte épphogy csak megvágta az ellenfelét. A troll a támadás után vicsorogva indult meg az angyal felé, aki a pálcáját előrántva azt a lény arcának szegezte. Az utolsó lehetőséghez folyamodott. Most nem hibázhatott, de a stressz a legjobbat hozta ki belőle: a bonyolult pálcamozdulatot és a szükséges koncentrációt tökéletesen hajtotta végre.
– Conjunctiva inflammatio! – A vörös átok eltalálta a monstrumot, aki egy pillanatra megállt. Zavarodottan pislogott és megdörgölte a szemeit, majd megrázta a fejét, de végül megint elindult Angel irányába, aki ijedten vette tudomásul, hogy az a kötőhártya gyújtó átok, ami egy sárkányt is képes meghátrálásra kényszeríteni, egyszerűen leperegett a trollról. Utolsó utáni lehetőségként küldte a következő átkát.
– Obstucto maxima! – A lény ezúttal felemelte a karját, amibe az egyébként nagy erejű átok ugyan becsapódott, de semmi látható hatást nem váltott ki. A következő pillanatban a hegyomlásnyi troll már ott magasodott előtte, a felemelt karja pedig elementáris erővel csapott le rá oldalról.
Nem tudta, hogy mi történt és miért látja maga felett Steve riadt és sápadt arcát, csak a sípolást hallotta a fülében meg a ritmusos pulzusát, mint mikor bedugul az ember füle és a saját szívének dobogását hallja. Hosszú másodpercek kellettek, míg a hallása kitisztult, és ezzel egy időben robbant be az elméjébe a fájdalom is. Mintha mindene porrá tört volna a fejétől a lábujjáig. Levegőt nem kapott, csak köhögni tudott, de az is pokolian fájt. Valami nagyon szúrta és nyomta a mellkasát.
Lassan jutottak el a szavak a tudatáig. Minden igyekezetével azon volt, hogy rájöjjön, miért hallja Steve aggódó szólongatásait, mi történt Aragornnal és hogy hol van az az átkozott bestia, akivel az imént még szemben állt.
Egy perccel korábban a SHIELD igazgatójának irodájában...
– Emily, kérlek, térj észhez! Ez a beszélgetés sehová sem vezet! – próbálta lenyugtatni Fury a dühös lányt, aki idáig felváltva próbált a lelkére beszélni és kifaggatni őt. A többiek nem győztek csodálkozni a lány kitartásán, mert ők maguk már unták az egész helyzetet. Olyanok voltak, mint egy esküdtszék, akik képtelenek döntésre jutni, és ez a frusztráció csalódottságot és létbizonytalanságot okozott mindegyikükben.
Steve és Nat a falat támasztották, a nő reményvesztetten bámult ki az ablakon, míg Rogers csak szótlanul és tanácstalanul nézte a jelenetet. Clint a kanapén ült és a fejét fogta, mint akinek heves fejfájása támadt az egész helyzettől. Emily az asztal mögött állt és az igazgatótól alig egy lépésre folytatott vele emelt hangú szóváltást.
– Nem, nem és nem! Te térj észhez és mondd el, hogy mi a bajod! – követelte már kétségbe esve. – Nézz magadba, ez nem te vagy!
– Mert egy idegen ezt állítja?! Emily, elég volt a hisztidből! – kiabált rá, de ez – az elmúlt fél óra vitái után – már azonnal lepergett a lányról.
– Ez nem hiszti, hanem aggodalom! Érted aggódok és a világunkért, ami most veszélybe került, hát nem látod?! Te nem ilyen voltál, hogy a bajban inkább elfordulsz és...
Minden annyira gyorsan történt, hogy a szobában tartózkodók csak az után fogtál fel a történést, miután az lezajlott. Kék lángfelhőből zuhant ki egy, az általuk a nap folyamán már sokat látott, kistermetű egyén, de olyan sebességgel és hirtelenséggel, hogy mindnyájan csak akkor vették észre, mikor már a lendülete miatt többször végiggurult a vasráccsal fedett padlón és irtózatos erővel nekicsapódott a műanyaggal fedett falnak. Aztán nem mozdult többet. A szobában mindenki más úgy ugrott meg, mint ha bomba robbant volna.
Dr. House világáról
A kiemelt jelenet a második évad utolsó részében látható.
JRR. Tolkien világából
Esthel – tündéül reményt jelent, Aragornt a tündék így nevezik, ez az elnevezés pedig ráragadt.
A wargok (egyes helyeken vargok) farkasokra emlékeztető vadállatok J. R. R. Tolkien regényeiben. Nagyobb termetűek, intelligensebbek és rosszindulatúbbak a közönséges farkasoknál, valószínűleg a sötét erők (konkrétan, Morgoth) tenyésztették ki őket közönséges farkasokból. Emberi nyelven nem beszélnek, viszont egymás között egy saját nyelvet használnak. A nevüket nyilván a skandináv varg [varj] szóból kölcsönözte Tolkien. A szó jelentése farkas.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Wargok
„Az uruk-hai (JRR Tolkien saját leírásai alapján) az orkok és az emberek keresztezésével született meg. A faj először a Harmadkorban jelent meg. Szarumán hozta létre ezeket az orkokat Vasudvard tárnáiban, valószínűleg a Sötét Úr, Szauron parancsára. Az uruk-hai-ok gyorsan, nagy távokat képesek megtenni, a napfényben is járhatnak, és sokkal szívósabbak a többi ork fajnál. Ezeket az uruk-hai-okat vetette be Szarumán, hogy hozzák el neki a Gyűrűt és félszerzet hordozóját. […]
Szarumán urukjainak pajzsai feketék voltak, és egy fehér kéz jelével látták el – ellentétben Szauron Vörös Szemével. […] Szarumán uruk-haijainak harci fegyelme erősebb volt, mint Mordor és Mória orkjaiéi.”
http://hu.wikipedia.org/wiki/Uruk-hai
Aragorn a harci troll ellen
Ez a jelenet A Király visszatér epizódban látható, az utolsó csata zajlik, miközben Frodóék a Végzet hegyével és Gollammal küzdenek. A Végső Csata, így is nevezik, ekkor pusztul el az Egy Gyűrű és Szauron. (II. lemez 01:20:30)
A szavakat a nyelvész, Tolkien magyarra fordított nyelvkönyveiből, szótáraiból szedegettem, alkottam össze.
Hortha! – Gyorsan!
Noro lim!– Szaladj sebesen!
http://parf-en-ereglass.hu/translations.html
north [nOrT] fn. lovaglás; gyorsasági verseny; roham; vágta (vö. Q norie, norme) PE/17:168-69 [(PE/17:) S north< √NOR]
hortha- ["hOrTA] i. ösztökél, ösztönöz, serkent, siettet, gyorsan/sebesen (el)in-dít/(el)küld, sietve/gyorsan útnak indít (vö. Q horta-) Etym/364 [(Etym:) N hortha-< √KHOR]
lim III [lim] 1. mn. gyors, sebes (vö. aran na chîrlim (= Q aranlintaciryalion) „?a sebes hajók királya) (ld. még celeg, #lagor, #legrin) 2. hsz. gyorsan, sebesen (vö. Norolim, norlim, Asfaloth! „Szaladj sebesen, szaladj sebesen, Asfaloth!‟,vmint Q limbe)
nor- [nOr] (imp. noro ["nOrO], m. E/3 onur ["Onur]) i. fut, szalad (→ lábbal történő mozgást jelöl, tehát kifejezetten emberre, állatra használatos, míg pl. folyóvizekre nem) (vö. Norolim, norlim, Asfaloth! „Szaladj sebesen, szaladj sebesen, Asfa-loth!‟,vmint Q nor-) (ld. még *#yr-) LotR/I:12, RS/196, RC/195, PE/17:18, PE/17:168)
caul[kAul] fn. megpróbáltatás, teher, baj (vö. Q cólo) VT/39:10 [(VT/39:) S caul< *kālō< √KOL]
delu - veszélyes
bronwe ["brOnwE] fn. hűség, állhatatosság, kitartás (vö. Bronwe athan Harthad „Reményen túli Kitartás‟, vmint Q voron-we) (ld. még astor, astorad)
_________________________________
Köszönöm, hogy elolvastad, a kritikának örülnék ヅ
III./1. fejezet <<<
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése