Remény nélkül III.

III. Amikor minden semmivé foszlik...

†«.¸¸.°´¯`* Másfél nappal korábban *´¯`°.¸¸.»† 
2010. június 18.

Az idő teljesen összefolyt Castiel számára. Nem tudta, hogy mennyi ide volt fogságban, vagy hogy hol tartják pontosan, ahogy azt sem, hogy mi a fogvatartásának valódi oka. Az egyetlen dolog, amit ténylegesen tudott az volt, hogy ki kell tartania. Történjék bármi, nem roppanhat össze! Katona volt Isten légiójában, állandóan az élvonalban harcolt; egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy most feladja. „Dean előtt még hosszú út áll és segítségre szorulhat... Még... Talán... Egyszer szüksége lehet rám... Valamikor...” – Az angyal legalábbis szerette volna ezt hinni.

A felállított szabály: „Tarts ki mindvégig!” kezdett egyre homályosabbá válni. Vágásról vágásra, kiáltásról kiáltásra. A gondolatok mind gyakrabban csúsztak szét a fejében és lassan csak egyetlen egy maradt meg épen, kristálytisztán: „legyen már vége.” Az eddigi kínzások miatt túlságosan is legyengült állapotba került, és Cas tisztában volt vele, csak idő kérdése, hogy a démonok elunják a vele való „játszadozást”, vagy hogy a szervezete egyszerűen összeroppanjon. Angyali erő ide vagy oda, tudta, hogy a porhüvelye nem fogja már sokáig kibírni a rengeteg seb okozta terhelést és a kimerültséget. Még lett volna esélye, ha a fogvatartóinál nem lettek olyan fegyverek, amelyekkel ténylegesen megsérthetnék, de így az angyal úgy érzete, hogy valahol ott tart, amit az emberek „véghajrának” neveznek.

Ugyanis mióta a szőke nő felszabdalta a nyakát majd boldog mosollyal angolosan távozott, a pincében igencsak felgyorsultak és elvadultak az események. Azóta az állandóan vele lévő démonok létszáma öt fő fölé emelkedett. Az az öt-hét fekete szemű megállás nélkül kínozta őt, ám a sokadjára ismételt kérdések már csak ritkán hangoztak el. Úgy tűnt, hogy a fogvatartóinak kizárólagos célja az ő megtörése lett, és bármilyen vezetőnek is dolgoztak, az biztossá vált, hogy nem akartak neki csalódást okozni. A démonok egyre hevesebbek és agresszívebbek voltak vele, ám ő akkor sem volt hajlandó behódolni nekik.

Mikor az egyikük az arcához közel hajolva utasította arra, hogy könyörögjön, és akkor „talán” hagynak neki egy lélegzetnyi szünetet, Cas az összes szájában lévő vérrel köpte arcon a démont, aki mérgesen hördült fel a váratlan támadás miatt.  A vallatója rettentő dühös lett, emiatt aztán felváltva tördelték szilánkosra a térdeit. Castiel még a saját üvöltésén keresztül is tisztán hallotta, ahogy a fémcső minden egyes csapással csontdarabokat tör le, hol a jobb, hol a bal térdéből, majd a testén belül zúzza őket egyre kisebb darabkákra. A hallottakhoz társuló kín leírhatatlanul erős volt. Észre sem vette, hogy a karjai ismét a szögesdrótnak feszültek, miközben ő újra és újra, teli torokból felüvöltött. Egész testében megremegett, miközben a málladozó helyiséget betöltötte a csontok ropogása, az ő szenvedése és a körülötte állók nevetései. Cas ekkor veszítette el ismét az eszméletét.

Nem emlékezett rá, hogy pontosan mikor rántotta őt magába a sötétség, mindössze annyit tudott biztosan, hogy a démonok mindkét térdét porrá törték. Utólag belátta, hogy talán nem ért meg ekkora áldozatot a véleménye ilyen formában való kinyilatkoztatása, ám már késő volt erre gondolnia. Egy határozott pofon térítette magához és a sérülések miatti fájdalom pillanatok alatt berobbant az elméjébe. Kínlódó nyögés szakadt fel belőle, ám a ziháláson kívül nem tudta máshogy levezetni a testét ostromló ezernyi kínt. A kimerültség olyannyira legyűrte őt, hogy még a fejét sem volt képes felemelni.


Az egyedüli pozitívum, amit felmutathatott maga elé az eszméletveszési képessége volt. Kezdte úgy érezni, hogy ilyen erős és sokáig tartó fájdalmakat egyszerűen nem fog tudni ép ésszel kibírni. Nem sokáig. Ha a porhüvelye nem adott volna ilyen védelmi reakciót, a fogvatartói talán már megtörték volna. A démonok mindössze azért nem ütötték őt állandóan a fémcsővel, mert hallani akarták a kiáltásait, amire Castiel alélt állapotában nem lett volna lehetőségük, így inkább csak a pengékkel vagdosták – de azt annál nagyobb élvezettel. A vágások nem okoztak eszméletvesztést, ám elég fájdalommal jártak ahhoz, hogy kellő örömmel töltsék el a kínzóit.

Lassan kezdte feladni. A visszatérő szédülés, a kimerültség és az állandó fájdalom egyre inkább közönyössé tették őt. „Meg fogok halni, itt, ebben a pincében, és még csak esélyem sincs elköszönni Deantől... Nem számít – jött az újabb, elcsigázott gondolat –, hiszen ő nem kíváncsi rám. Talán meg sem érdemeltem a Winchesterek barátságát. Nincs szükségük egy ilyen problémás segítőre, mint én.  Majd találnak valaki mást. Ahogy Dean is egyszer rátalál arra, akivel teljes kapcsolatban képes élni. Mint Lisával... Nem pedig velem...” 


Kavargó gondolataiból egy, az állán érzett vágás rántotta ki. Zavarodottan nyitotta fel a szemeit – még arra sem emlékezett, mikor hunyta le őket –, és egy angyal pengét pillantott meg az álla alatt. Az éles fegyver kényszerítette, hogy felemelje a fejét, de mire ezt Castiel felfogta, addigra a fém már régen megvágta őt. Egy ismeretlen démon állt előtte, kíváncsian lenézve rá. Mikor a pillantása végre találkozott az óceánkék szempárral, a démon elégedetten bólintott. Cas tekintete tompa volt, az arca pedig megkínzottságáról árulkodott. Habár a kínzóinak nem sikerült megtörniük őt, az azonnal látszott, hogy az angyal már beletörődött a helyzetébe.

– Tökéletes. – A démon oldalra pillantott az egyik vallatóra. – Hívd Vince-et! Kezdhetünk.
– Engedelmeddel – lépett előre a megszólított magas, kopasz férfi –, még nem tudtuk kiszedni belőle a kért információkat. – A démon hamar lesütötte a szemét és csak ritkán, szinte aggódva mert az érkezettre pillantani. Mint aki megtorlástól tart. A vezetőjük állt előtte. – Castiel a kábasága miatt csak lassan ismerte fel a szituációt.
– Ha ennyi kínzás után sem mondta el, akkor nyilvánvalóan nem is tudja. És már amúgy is lényegtelen. Kezdenünk kell.
– Azonnal, Uram! – bólintott engedelmesen és megkönnyebbülten a kopasz, majd sietve távozott.

A tűzkörben álló érkezett elegáns öltönyt viselt és valóban körüllengte valami felsőbbrendűséget hordozó aura, ami vagy a démon hatalmi helyzetéből vagy az egójából eredt. A megszállt férfi amolyan „tipikus üzletember” küllemmel rendelkezett, kényelmes, igényes jellem lehetett. Tökéletes, rövidre nyírt barna haj, tettre kész arc, figyelemtől csillogó, szürkés szempár, amely most Castielt fürkészte. Lassan leengedte a kezében tartott fegyvert, hiszen már elérte, hogy a foglya rá figyeljen.

– Egy utolsó kívánság? – kérdezte ajánlkozva, vidám hangsúllyal, mintha csak cukorkával kínált volna egy gyermeket. – Persze nyilván megérted, hogy az „öld meg magad” és az „eressz el” nem lehet opció, így ezeket ne is kérd, de ha esetleg kérdésed van... kérdezz! – A férfi nem hazudtolta meg üzletember kinézetét, ahogy egy vidám mosollyal társított vállvonással előadta a feltételeit.
– Miért? – kérdezett vissza kimerülten az angyal.
– Mit miért? – A vezető értetlenkedésére reagálva Cas a miért kérdés vagy ezer féle variánsát tudta volna feltenni neki, ám végül csak találomra választott egyet.
– Miért én?

A szavak elkínzottan és rekedtesen törtek bele a pince csendjébe. Az angyal nem is csodálkozott ezen, tekintve, hogy az elmúlt időszakban folyamatosan csak üvöltött a fájdalomtól. Fáradt tekintettel várta a választ, azonban az előtte álló démon mindössze meghökkenten pislogott.
– Ezt most komolyan kérdezed? – És valóban; a férfi olyan hitetlenkedve nézett rá, mint aki nem akarja elhinni azt, amit az imént hallott. Castiel tétován bólintott, mire az öltönyös néhány másodpercet követően – mialatt meggyőzte magát, hogy a foglya tényleg, komolyan feleletet vár a kérdésére – úgy kezdett a felsorolásszerű válaszába, mintha a világ legegyértelműbb dolgát magyarázná:
– Hát... nézzük csak... Mert közel állsz a Winchesterekhez. Mert rászolgáltál, hogy itt legyél és mert béna vagy és mindent elbaszol. Folytassam? – tárta szét a karjait értetlenül, majd hátrálva lépett ki a tűzkörből. – Túl sok vizet zavarsz.

Az angyal nem reagált a sértésekre, helyette megpróbált a lényegre koncentrálni. Bár tudta, hogy ez jóval kevésbé esne a nehezére, ha nem szédülne annyira.
– És miért volt ez az... az egész? – ragadott meg kimerülten egy újabb kérdést.
– Részben azért, mert azt hittem, tudsz valamit – felelte a démon az asztal mellől, ahová ledobta az angyal pengét –, de úgy tűnik, hogy tévedtem. Mindenesetre, ez már nem számít.

Intett a fal mellett és a sarokban várakozó másik két vallatónak, amire azok bólintva, villámgyorsan távoztak a pincéből. Így már csak hárman maradtak. Az öltönyös ciccegve fordult ismét a fogoly felé.
– Ez a zúgás... – húzta el a száját fanyalogva – rettentő módon idegesít. – Castielnek megint csak lassan esett le a lényeg: a démon a kegyéről beszélt. Ő már szinte nem is hallotta, az elmúlt idő alatt olyannyira hozzászokott a füle a hanghoz. Mióta foglyul ejtették, azóta folyamatosan annyi mély sérülése volt, hogy a hang sosem szűnt meg. – Na, de mindjárt ezt is orvosoljuk.

Volt valami a szavak hangsúlyában, vagy a jelentésük mögött, ami nagyon rossz érzéssel töltötte el az angyalt. Ám nem volt ideje ezen aggódnia vagy következő kérdéseket feltennie, mert ahogy kinyílt a rozsdás pinceajtó, a vezető elégedetten csapta össze a tenyereit. Újabb megszállt érkezett, a férfi kezében egy könyv és egy üvegcse volt. A szőke, izmos testalkatú, határozott kiállású férfi érzelemmentes arcára – amint meglátta a vezetőjét – feltétlen engedelmesség költözött. Az öltönyös kérdő tekintetére egyértelműen bólintott, mire egy baráti mosoly utánzata és egy bíztató vállveregetés volt a jutalma.

– Kezdheted. – A vezető kényelmes tempóban kiballagott, miközben az érkezett a kezében tartott üveget egyik társa felé dobta. Az sietve belépett a tűzkörbe az angyal mellé, majd felpattintotta az üvegről a műanyag kupakot és várakozóan a szőkére nézett. A vezető által Vince-nek nevezett démon is közelebb lépett a körhöz, ám nem lépte azt át. Felcsapta az újságpapírokba kötött könyvet és némi lapozgatás után a tekintete Castielébe fúródott.

Az angyalnak a rossz előérzete megkétszereződött, ahogy az emberi szem hideg bogárfeketeségébe nézett. Próbálta kitalálni, hogy ezúttal mire készülhettek a démonok, ám a szemekben látott mélységes, kegyetlen sötétség megrémítette. Az előtte álló démon valami nagy feladatot kaphatott és Cas gyanította, hogy ez számára semmi jót nem jelenthet. A szőke kiolvasta a szemeiből az érzéseit, a félelmét, és mintha csak erre várt volna. Elégedetten hümmögött, majd elkezdett felolvasni a kezében tartott könyvből. A varázslat teljesen idegen nyelvű volt az angyal számára, ám nem kellett túl sokáig várnia, hogy rájöjjön, mire való.

A démon meglehetősen gyors tempóban olvasott; a sziszegős, néhol pergős szavak csak úgy ömlöttek belőle – nyilvánvaló volt, hogy már alaposan begyakorolta a szöveget. Castiel azonban mással volt elfoglalva.

Másodpercek alatt olyan rosszullét tört rá, amelyet addig még soha nem tapasztalt. Érezte, ahogy a porhüvelyébe zárt ereje felforr, vadul kavarogni kezd és ő képtelen bármit is tenni a folyamat ellen. Olyan fullasztó és gyomorforgató érzés gyűrte maga alá, amitől pillanatokon belül köhécselnie, majd hevesen köhögnie kellett. Ahogy először felköhögött, többé nem volt képes abbahagyni. A fuldoklásszerű kényszer nem múlt el és nem is enyhült. A tenyerei ökölbe szorultak és a karjai a szögesdrót szorításának feszültek, ahogy Cas teste újra és újra összerándult a kényszerű köhögés miatt, de nem ez volt a legrosszabb.

A heves, fullasztó köhögéseket az angyal fájdalmas nyögései szakították meg, mert Castiel érezte, ahogy mindeközben valami belül, a tüdejétől a torkáig felhasítja őt, majd újra és újra. Az érzés egyre erősebben érte, az éles fájdalom miatt erőlködve szorította össze a szemeit. Megszűnt számára a külvilág, csak a rosszullét maradt, a fuldokló köhögés, az éles fájdalom a torkában és az a vas ízű melegség, amiből egyre többet kellett kiköpnie, mert újra és újra megtelt vele a szája. A feje úgy fájt, mintha valaki egy kést forgatott volna benne és hamarosan Cas már az oxigénhiánytól szédült, nem a fáradtság miatt.

Aztán vége szakadt. A szavak elhaltak és a kényszer, amely köhögésre ösztönözte, elmúlt. A kimerültségtől csak lassan eszmélt fel. A hányingert nem a háborgó szervezete okozta, ahogy a fuldoklást sem. A ráolvasás tett vele valamit, megvadította az erejét és fizikai tüneteket okozott. Az angyal nem értette, miért vagy mi történik vele, mert már a gondolkodás is nehezére esett.  Kába volt és szédült, fájt a feje és érezte, hogy az erőlködéstől az orra vére is eleredt.  A felköhögött vér egy jó része melegséggel folyt végig az álláig, majd onnan a nyakát áztatta el friss vörösséggel, de még a torkában és a szájában is érezte a maradékát.

A vezető ingerült szavai váratlanul törték meg azt a viszonylagos csendet, amely csak Cas nehéz légzésének hangját tűrte el maga mellett.
– Mi van már?! Miért hagytad abba?
– A ráolvasott szöveg gyengébben hat, mint ahogy azt ígérték. Így eltarthat másfél napig is, míg meglesz az egész kegye – hallatszott a sosem hallott, dörmögő férfihang.
– Szűkében vagyunk az időnek, tehát jobb lesz, ha igyekszel!
– Mindent megteszek, de a folyamat a vártnál tovább tart...

Az angyal csak lassan fogta fel, hogy a démon a kegyéről beszél. Prüszkölve, erőlködve emelte fel a fejét és másodpercekkel később – ahogy sikerült felfognia, amit látott – elöntötte őt a pánik. A szőke démon a vezetővel beszélgetett, de Castielt nem ez aggasztotta, hanem a mellette, a körben álló démon kezében tartott üveg tartalma. A férfi vércseppes ujjai között pihenő, ideiglenesen ledugaszolt üvegcse alján kékesen ragyogott és kavargott az ő erejének egy kis része.

– Nhem...! – nyögött fel, ahogy végül megértette és átlátta a helyzetet, ám a körülötte lévők nem figyeltek rá.
– Az sem érdekel – vágott hevesen a szőke szavaiba az öltönyös, majd lendületesen Cas felé mutatott –, ha cseppenként köhögi is fel, de nekünk az egészre szükségünk van, méghozzá hamar! Ha kell, olvass gyorsabban vagy vagdossátok szellősebbre, mit bánom én, de annak az üvegnek huszonnégy órán belül tele kell lennie!

– A ráolvasás túl gyenge, több időre lenne szükség.
– Nincs több idő!
– Így még az is lehetséges, hogy belehal a folyamatba még a vége előtt...

– A saját érdekedben reménykedj – fenyegetően lehalkította a hangját az öltönyös –, hogy ez ne történjen meg! Folytasd tovább az olvasást! – rivallt rá mérgesen, majd sietve távozott.

Vince gondterhelten fordult vissza a fogolyhoz. Ismét felcsapta a könyvet, majd megállás nélkül kezdett olvasni. A tünetek villámgyorsan tértek vissza és kezdték el ostromolni Castiel testét. A köhögés, az éles fájdalom a torkában és az az érzés... mintha erővel, darabonként szaggatnának ki belőle valamit, amely az egész lényét jelenti, valamit, ami ezer körömmel kapaszkodik a testébe és az ereibe. Ezúttal néha sikerült kinyitnia a szemét, hogy láthassa, ahogyan a vér mellett apránként a kegyét is felköhögi. A mellette álló démon elé tartotta az üveget, így gyűjtötte be azt.

Nem bírt védekezni, a hatalma feletti kontroll végleg kicsúszott a kezeiből; a kegye forrt az ereiben és éles fájdalommal jelezte Castiel számára, hogy épp most kényszerítik ki a porhüvelyéből. A kín elviselhetetlen mértékűvé növekedett, de még csak üvölteni se tudott. Az éles fájdalom a fejében, a mellkasában, a torkában és az ereiben állandósult. Egyre csak köhögött és fuldoklott a felköhögött vér miatt, de a szavak nem haltak el a pincében.

Vince egyetlen percre sem állt meg, nem zavartatta magát, hogy a szöveget szinte nem is lehet hallani az angyal szenvedésétől. Számára csak egyetlen dolog volt fontos: a kiváltott hatás. Néha felpillantott – mintegy ellenőrzésképpen –, de nem hagyta abba a felolvasást. Meg volt elégedve: a fogoly kínlódása a tetőfokára hágott és a kegyét is folyamatosan köhögte fel.  Néhány óra múlva már a könyvre sem volt szüksége; a több százszor elismételt szöveget fejből idézte, és mikor meglátta, hogy a szenvedés hatására Castiel összeszorított szemhéjai alól könny csorog végig a fájdalomtól eltorzított, vér áztatta arcon, a démon szája sarka elégedett mosolyra görbült. „Igen, ez a látvány már önmagában is elég jutalom.”

2010. június 21.

Az épületet acél színű rácspadlózat alkotja, Dean szinte átlát az egész sokemeletes toronyházon. Sammyt nem látja sehol, de nem maradt arra ideje, hogy megvárja őt. A járdáról látja, ahogy Cast hat-nyolc emberszabású lény felrángatja a tetőre, majd a peremnél lenyomják őt az ezüstös rács alkotta fémre. A vadász azonnal megindul a tetőre vezető tűzlépcsőn, de a célja nagyon messze van. Zakatoló szívverésének és zihálásának hangjába egy kiáltás vegyül, ami rögtön arra készteti őt, hogy megálljon és felnézzen.

A sok száz lépcső rácsán keresztül is tisztán látja azt, ami a tetőn történik. Az angyal fektében felrúg egy lényt, de a másiktól irdatlan erejű pofont kap. Az ütés nyomán elfojtott kiáltás tör fel belőle és véres sávok jelennek meg az arcán, miközben mindkét oldalról leszorítják a karjait. Dean csak most látja meg a barátját körülvevő lényeket. Testük barna, az ujjaik pedig hosszúak és több centiméteres karmokban végződnek. Az arcukat természetellenes homály fedi, ám a vadász még a tucatnyi emeletkülönbség ellenére is tisztán látja a szájukból kivillanó, tűhegyes fogaikat és vörösen izzó, megcsillanó szemeiket. 

Tovább indul, a levegőt már-már sípolva szívja be, ahogy egyre csak fut és fut felfelé a lépcsőkön, de még mindig rettentő nagy távolságra van a tetőtől. Rémülettel tudatosul benne, hogy el fog késni. Castiel halott lesz, mire ő odaér! A gyomra összeszűkül és szúr a tüdeje a megerőltetett tempótól, meg kell állnia, hogy felnézzen. A következő pillanatban – ahogy az agya felfogja a látottakat – a vére jéggé fagy a rémülettől.

Cas felemeli a fejét, hogy tovább küzdjön a szabadulásáért, de az egyik lény fölé mászik. Megemeli a kezét, majd lesújt rá, aztán újra és újra... Az éles karmok az angyal vállától a derekáig keresztben hasítanak a testébe, először az egyik irányból, majd a másikból. A lény megállás nélkül karmolja őt; bőr szakad fel, csontok roppannak, apró, vörös cseppek és darabkák trillióit szaggatva ki Castiel testéből, melyeket a csapások lendülete a levegőbe juttat, majd a fémes rácsra hullnak.

Az angyal felüvölt és Dean tovább rohan a lépcsőn, olyan gyorsan, mint még talán soha életében, de úgy érzi, mintha egyhelyben futna és egy centivel sem jut közelebb a barátjához. Időről időre felpillant; az angyal ingje cafatokban lóg, az öklei összeszorulnak a mérhetetlen fájdalomtól, miközben már egy másik lény is elkezdte halálra karmolni. A vadász fut, rohan, tudja, érzi, hogy így lesz. Meg fogják ölni az őrangyalát, ott, a szeme láttára, mert ő minden sietsége ellenére is túl lassú. A tető kartávolságnyira, számtalan emeletnyi messzeségben van, és ő csak szedi és szedi a lépcsőket, miközben a fülében hallja és a lelkében érzi Cas üvöltéseit, a nyöszörgését, vértől prüszkölő hörgéseit.

Dean szédül, nem szabadna, de megint meg kell állnia. Keze a korlát után kap és belemar, tenyerei satuként rászorulnak. Zihál, nem kap rendesen levegőt, mert már mérföldeket is lefutott, a teste verejtékben úszik, miközben viasszá vált lábain próbál talpon maradni. Kerekre tágult, riadt szemeit a tetőre szegezi; a két lény ütemesen hasítja fel újra és újra az angyal vérben úszó, szétszaggatott mellkasát.

A vadász rohanni akar, futni tovább, fel Cashez, levágni a szörnyeket és a karjába venni őt, magához ölelni és elmondani, mennyire sajnálja, hazudni neki, hogy minden rendben lesz, de a térdei nem mozdulnak. A teste nem akar engedelmeskedni neki, mintha a talpai le lennének szögelve, a lábai pedig menten ki akarnának folyni alóla. A levegő bennakad a tüdejében.  Az üzenet a lelkébe ivódik és halálhideg rémülettel kísérve járja át minden egyes sejtjét. Már elkésett.

Az angyal újra és újra fájdalmasan felnyög, ezer és ezer apró vércseppet köhög a levegőbe, az arca a világ minden kínját tükrözi. Vére és kiszaggatott darabkái vérszitaként hullnak le és borítanak be mindent. Dean tekintete a saját kezére esik; nem izzadtságcseppek ülnek a bőrén: vér, a barátja vére borítja be az arcát is. Castiel nyöszörög, fuldoklik, szenved, a vadász még tucatnyi emelet távolságából is tisztán látja, ahogy azt is, hogy a tető rácsai vértől csillognak és cseppek százai válnak el a szürke fémtől, hogy a magasból aláhulljanak.

A vadász egyszerre lát mindent homályosan, mégis kristálytisztán, gyorsan, mégis lassítva.  A tető nagyon messze van, talán tíz, húsz, ötven emelet választja még el tőle. Nem tudja, csak érzi, ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné a sápadt, vércseppes arcot és mégis; sosem érheti el őt annyira, hogy megmentse. Az egyik legfontosabbat éppen most veszik el tőle, kínhalállal büntetve szaggatják darabokra, és ő semmit sem tehet, hogy megakadályozza. Most tépik ki őt a lelkéből, de Dean hiába akar minden sejtjével azonnal fent lenni a tetőn, a lábai nem mozdulnak. Megrántja őket, de a fonál az akarat és a cselekvés között semmivé foszlik. Képtelen megmozdulni.

Az angyal felemeli a fejét. A szája némán tátog, de már képtelen a testébe levegőt juttatni, a szerveit felszaggatták. A fekete üstök erőtlenül bicsaklik le a vértől csepegő fémre, kongó, koppanó hang szakít bele a néma, fülsüketítő csendbe. A lények megdermednek, a világ is megfagy. Dean remegő tagokkal figyeli őt, egy apró mozdulatot, egy köhintést remélve, de csak a saját szíve dübörgését és lelke megszakadását érzi a mellkasában, ahogy figyeli Castiel élettelen testét.  Alulról látja a vérben úszó ballonkabátot, az ingcafatokat, a mozdulatlan, halottsápadt arcot, ujjakat és minden egyes vércseppet, melyen a szürke ég fénye megcsillan, mindet, mert mindegyiken ott áll a szó: elkéstél.

Dean torka és gyomra összeszorul, a szédülés elemi erővel tör rá. Még erősebben szorítja a korlátot, miközben fuldoklik. Zokogni akar, kiáltani, teli torokból üvölteni, talán Cas nevét, bízva abban, hogy a tette segíthet, de nem jön ki hang a torkán. A saját lelkiismerete szorítja el vasmarokként, két kézzel, mert nem érdemelhet kegyelmet. Az oxigénhiánytól kábán, fulladozva görnyed előre. 

– DEAN!!! 


Csengtek a fülei és a csengésen kívül semmit sem hallott. Éles fájdalmat érzett az arcán és a mellkasában. A következő pillanatban ledőlt a fal, amit a tudatalattija emelt a tudata és a reflexei elé, ő pedig fuldoklóként szívta tele a tüdejét levegővel. A szemei felnyíltak és megpróbált megmozdulni; védekezni, legyen bármilyen ellenféllel is szemben. Nem látott semmit, szinte csak vakon pislogott. Újra és újra mély, kapkodó légvételek szakadtak fel belőle, a szédülése és a mellkasában érzett szúró fájdalom lassan enyhülni kezdett. Sötét volt és az egész teste izzadtságban úszott. Egy tenyér tartotta a nyaka alatt, stabilan támasztotta meg a hátradöntött fejét, így könnyebb volt lélegeznie, mint egyébként. Egy kar határozott nyomása enyhült a mellkasán és talán percek is eltelhettek, míg Dean előtt a homályos vonalak végre kiélesedtek.

– Lélegezz! – Sam fölé hajoló arca igazán rémültnek tűnt, kiabáló szavai is csak lassan tisztultak meg a pániktól. – Lassan, ez az, folytasd csak!

A váltás túl hirtelen történt, Dean megzavarodott. Nem értette, hogy az öccse miért tartja őt a karjaiban a csillagos ég alatt éjszaka, és miért érzi magát ilyen rosszul. A pánik a torkát szorongatta és a mellkasában érzett súlyos fájdalom az egész lényébe belemart. Sam úgy beszélt hozzá és nézett rá, mint egy haldoklóra. Miért kiabál vele? Megtámadták őket? Ha harcoltak, akkor ő miért nem emlékszik rá? – ötlöttek fel benne a kérdések.

– Végre! – szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj a fiatalabb testvérből, ahogy Dean tekintete lassan tisztulni kezdett.
– Sammy? – nyögte rekedten és értetlenül, miközben az öccse megkönnyebbülten rázta a lehajtott fejét.
– Hála az égnek! – nyögte a fölé hajoló. 
– Mi a fene...? – Ekkor tudatosult benne, hogy két kézzel a testvére egyik, a saját mellkasán fekvő alkarját szorongatja. Sietve eleresztette őt, az öccse pedig egy fájdalmas „Áuh!”-val reagált a tettére. Sam lassan ülő helyzetbe húzta, miközben ő körbenézett. – Mi a fene történt?

Az Impala nyitott ajtókkal állt az út szélén, de keresztben, mintha hirtelen kapták volna félre a kormányt és a jármű kifarolt, ők pedig az út menti pusztaság füvén ültek. Dean reszketegen kapkodta a levegőt, értetlenül próbálta a légzését normális szintre redukálni, ám ez csak lassan ment.
– Te ütköztél a Drágámmal?! – felháborodva, zihálva kérte számon az öccsét, habár a jármű sértetlennek tűnt, majd a következő pillanatban minden beugrott neki. Tető, Cas, vér, lépcsők, halál. Hirtelen nézett körül újra, majd újra, de közel s távol nem voltak se épületek, se semmi. Szó szerint a puszta közepén ültek. Közben Sam csípős válasza is felhangzott.

– Félre kellett kapnom a kormányt, mert fulladozni kezdtél és nem tudtalak felébreszteni! – Méltatlankodó szavai mögött düh és aggodalom rejtőzött. – Több mint egy percig nem vettél levegőt és semmire sem reagáltál: leöntöttelek és felpofoztalak, de perceken át képtelen voltalak magadhoz téríteni. Már attól tartottam, hogy megfulladsz, én meg eltöröm az állkapcsodat... Ki kellett rángassalak a kocsiból.

Dean egyik kezét a mellkasára, a másikat az éjszakai párától nedves fűre fektette, miközben próbálta feldolgozni a hirtelen rá szakadó információkat és eloszlatni a rémálma kínzó emlékét, de az öccse mondandójának a végére már felkapta a fejét. Automatikusan nyúlt az állához.
 – Te tényleg áuh! – fájdalmasan felszisszent a mondata közben, ahogy a nedves bőrét megnyomta. Érezte a zsibbadt fájdalmat, mintha valaki többször, erősen arcon csapta volna. – Te megütöttél? – A témaelterelés érdekében tettetett sértettséggel nézett Samre, mire a fiatalabb vadász egy hirtelen levegővétel után, a türelme legvégébe kapaszkodva felelt.

– Képzeld, igen! Mert, mint mondtam, nem voltál magadnál és egy teljes percre elfelejtettél lélegezni. – Gúnyos felelete után normális hangnemben folytatta, miközben felálltak. – Te meg csaknem eltörted a karom... – dobta vissza a labdát, majd menet közben fájdalmas sziszegések közepette, ügyetlen mozdulatokkal felhúzta a kabátja jobb ujját. Beült az anyósülésre és felkapcsolta a belső világítást, hogy rendes fénynél láthassa a fájós karját.

Közben Dean is bevetette magát az autóba, ráharapva a témára.
– Mi történt a karoddal? – kérdezte halkan, ahogy meglátta az öccse bőrén a két vöröses, feldagadt sérülést. Ezek bizony csúnyán be fognak lilulni... – a felismerés mindkettejükben egyszerre született meg.
– Te csináltad, mikor kihúztalak az autóból. Megragadtad és nem eresztetted... Még egy perc, és szerintem eltörted volna, de így nem annyira vészes – húzta vissza rá óvatosan a ruháját. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire erős szorításod van.
– Sajnálom – mondta Dean feszülten, majd egy gyors összepillantás után bontotta is a szemkontaktust. Gyújtást adott, miközben a testvére zavartan pislogott.

– Dean, neked nem szoktak ilyen... – Sam egy másodpercig kereste a helyes szót – álmaid lenni. Mit láttál? – fordult a sofőr felé.
– Sietnünk kell – jött a határozott és megkerülő felelet, a Chevy pedig nekilendült. Az idősebb Winchester kizárólag a maga előtt elterülő utat nézte, ám Sam ezúttal már lágyabban folytatta.
– Dean...
– Nem.

A hideg, elutasító válaszra az utas frusztráltan felsóhajtott, a bátyja pedig sebességet váltva ismét a gázra taposott.

†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†

 – Szerintem rohadtul csak az időnket vesztegetjük ezzel! – mondta Dean feszülten, mikor becsapta az Impala ajtaját. – Jól tudjuk, hogy megszentelt földre csak az igazán erős démonok léphetnek. Kizárt, hogy Cast ide hozták volna! – Sam is becsapta maga mögött az ajtót, majd a reggeli napsütés szikrázó fényében megindultak a körtéren álló templom bejárata felé.

– Minden nyom ide vezet. Ennek a templomnak az alaprajza nagyon sokszor megtalálható Browning laptopjában. Centiméterre pontosított és egyénileg kiegészített alaprajzok. Háromdimenziós modellezések és fényképek tucatjai voltak erről az épületről. Valamit nagyon akartak itt...

Belökték a tetemes és vastag ódon faajtót, majd sietve haladtak a padsorok között.
– Jah, elkerülni, nyilván – szúrta oda Dean kissé gúnyosan –, mivel ez egy templom. Igyekezzünk! Enyém a paplak és a padlás... – Az öccse némán bólintott, ám ahogy elváltak a lépcsők előtt, egy érdes kérdés késztette őket megállásra.
– Segíthetek?

A pap a Krisztus szobor mögül lépett előre, kezében egy törölgetéshez használt ronggyal. Sam és a bátyja sietve – utóbbi szemforgatva – húzták elő a jelvényeiket.
– Tiszteletem atyám – mutatta fel az igazolványát Dean –, de nagyon sietünk. Szövetségiek vagyunk.
– Igazából – lépett előre a fiatalabb vadász, hogy az agg férfi jól láthassa a jelvényét – mi egy eltűnt személyt vagy rendellenességeket keresünk.

Dean csúnya pillantást vetett rá, elvégre nekik most tényleg, valóban nagyon kellett volna sietniük, ám az öccse ezen nonverbális jelzését könnyedén ignorálta, és érdeklődve várta a tiszteletes válaszát. Az idős férfi barátságos arca igazi jóhiszeműséget tükrözött, ám furcsálló kifejezést öltött az érkezettek civil ruházata láttán. Végül köhintett egyet és felvette a fonalat.
– Én Isten e házában élek immár tizenkét éve, ismerem az utolsó szegletéig, így bizton állíthatom, hogy itt nem bujkál senki.

Az idősebb Winchester frusztráltan felsóhajtott és kezével a hajába szántott. Tudta! Annyira rohadtul tudta, hogy csak időpazarlás lesz az egész! Semmivel sincsenek közelebb Cashez, mint eddig... – tudta, hogy a papnak nincs oka hazudni. – Miért tenné? – A kilátástalanság miatti aggodalom egyre inkább eluralkodott rajta és ez dühössé tette.

– Ugyanakkor – folytatta az atya –, az itt zajló események miatt már beszéltem a helyi rendőrökkel.
– Milyen események? – kapott a szón Sam.
– Hát... sok rejtélyes dolog zajlik a templomunkban. Még a média is napokig erről tudósított. Persze először mindenki gyerekcsínyekre gondolt...
– Kérem, atyám! – sürgette meg a fiatalabb vadász, de a hangja lágy volt, így nem lehetett tiszteletlennek nevezni. – Az idő nagyon szorít minket! Mi történik itt pontosan?
– A szobraink és a festményeink véreznek. A szentek és az angyalok legtöbbje vért könnyezik – emelte fel a kezét és mutatott az egyik fal felé, mire a döbbent testvérek egyszerre fordultak arra.

A lekapcsolt világítás ellenére is tisztán kivehetőek voltak a hófehér Mária-szobor arcán végigfutó vörös sávok. Csak egyszer láttak vérző szobrot, és az eset ismételt felbukkanása zaklatottsággal töltötte el őket. Sam tétován nyúlt a márványtest állához, ahonnan az ujjával lemaszatolt egy cseppet.

– Ez friss – állapította meg zavartan és a bátyjára nézett, akinek a tekintete ugyanolyan értetlen és aggodalmas volt, akár az övé.

– Így van. Az első két napon még megpróbáltam őket letakarítani, de hiába. A festmények és a szobrok egy perc múlva már ismét könnyeztek – mutatott ekkor a szobor feletti, Krisztust ábrázoló képre, majd egy másik szoborra, aztán egy újabbra, amelyek szintén vércsíkosak voltak a könnyektől. A helyzet egyre aggasztóbbnak mutatkozott, ám az atya folytatta. ­– És ez még közel sem minden. Kérem, kövessenek! – mondta, majd megindult a fal mellett, nyomában a döbbent testvérpárral.

Elhaladtak a paplak ajtaja mellett, átmentek a belső imahelyen és végül egy, a templom mögött elterülő kerthez érkeztek. A szabadtéri levegő ismét az arcukba csapott. A fás-bokros és szépen gondozott területre szikrázóan csapott le a délelőtti napsütés, amely a templom homálya után egyenesen elvakította őket. Hunyorogva kémleltek körbe és Dean már épp szólni akart, hogy ők tényleg nem érnek rá a külső szobrokat is megcsodálni, amikor az agg hirtelen megállt a lépcsősor alján. Alig tizenöt méterre lehettek az imént elhagyott ajtótól, körülöttük meglehetősen sok síremlék, szentek és angyalok szobrai álltak. Némelyiket már igencsak meg megrágta az idő.

– A történelem során számtalanszor jegyeztek már fel felsőbb mennyei jelenlétet, vért könnyező szobrokat – mondta a pásztor Samék felé fordulva –, de olyat még soha, hogy a szobrok elmozdultak volna.

– Elmozdultak? – kérdezett vissza Dean értetlenkedve. – Ezt most hogy értsük? Valaki elvitte őket?

– Nem – rázta meg a fejét az idős férfi. – Akkor hiányoznának. Ezek a szobrok megvannak, itt, a külső imahelyen, de nem úgy, ahogy lenniük kellene.

– Attól tartok, még mindig nem értem – rázta a fejét zavarodottan Sam, hiszen ránézésre semmi rendelleneset nem látott egyik alkotáson sem. Burkolt kérdésére a tiszteletes az egyik angyalra mutatott, mely egy talapzatra volt borulva, karjai az arca alatt feküdtek. A fiatalabb vadász nem látott rajta semmi furcsát, bár azt el kellett ismernie, ránézésre megállapíthatónak érezte róla, hogy ha az a szobor egy igazi nő volna, valószínűleg éppen zokogna.

– Kár, hogy az angyalok nem ilyen érzelgősek – szúrta be Dean az öccse néma megérzésére kontrázva, jelezve, hogy még mindig nem érti a marasztalásuk okát.

– Az az angyal három hete még a talapzaton állt – magyarázta az atya –, összezárt tenyerekkel és felszegett állal. Ez a szobor, és nem egy másik – tette hozzá a fiúk ki nem mondott kétkedésére, hogy nyilván csak csere történhetett. – Az a Mária emlékmű – mutatott egy másik alkotás felé és mindkét döbbent Winchester tekintete azonnal követte az irányt – korábban imára kulcsolt kezekkel állt, most nézzék meg.

– Eltakarja az arcát... – szakadt fel Samből, akinek elnyílt a szája a rémisztő felismeréstől. A pap nyilván nem hazudott nekik, hiszen mi okból tette volna? Közben a pásztor ismét egy másik műre mutatott.

– Az az angyal szobor három héttel ezelőtt még leeresztett karokkal állt és az arca felfelé nézett, isteni csodára tekintve. – Deanék látták. A szürkés angyal most lehajtott fejjel állt és két tenyérrel takarta el a szemeit. – Ő itt Szent Dorottya – intett a tiszteletes egy másik szobor felé –, a legtiszteltebb vértanúszűz, aki a hitéért büszkén vállalta a hosszú kínzást és emelt fővel vonult a vesztőhelyre Krisztus után 400 körül. Az emlékműnek égbe nyújtott karokkal és felszegett állal kellene állnia, úgy, ahogyan Dorottya élt, majd a halálba vonult. – Az agg pásztor hangja szomorú és egyben aggodalmas volt, a testvérek pedig értették, hogy miért. A kérdéses márványnő jelenleg fél térdre volt borulva és egyik tenyerét az arca elé tartotta.

Sam és Dean döbbenete nem ölthetett volna nagyobb mértéket. Akárhová fordultak, az összes szobor és emlékmű ilyen testhelyzetben volt. Eltakart arcok, lehajtott fejek, térdre borult angyalok, meggörnyedt testtartás, de volt olyan is, amelyik a bentiekhez hasonlóan vért könnyezett. A szobrok zokogtak. Az idősebb Winchester már képtelen volt nem érezni azt a mély, lélekig hatoló depresszív hatást, amelyet az egész terület sugárzott magából, és az öccsére nézve látta, hogy Sam is ugyanolyan feszültté vált, akárcsak ő maga.

– Nem tudjuk, hogy mi miatt történnek itt ezek a dolgok, de bármi is az oka, az csak valamilyen borzalom lehet. Isten óvjon minket! – hajtotta le a fejét az atya.

– Pontosan mióta? – kérdezte Dean rekedten.
– Már több mint két hete, hogy elkezdődött. Itt még nem annyira rossz a helyzet, de a mellettünk lévő kollégiumban már sérülések is történtek.
– Sérülések? Hogyan? – kapott a szón Sam.
– Tárgyak gyulladnak ki maguktól és izzók robbannak fel véletlenszerűen.
– Atyám, teljesen biztos abban, hogy itt nem látott idegeneket és különös alakokat? Száz százalékig biztos benne, hogy itt senkit nem rejthettek el a maga tudta nélkül? – nézett a fiatalabb vadász pislogás nélkül a tiszteletes szemébe olyan mélyen, hogy Dean már azt hitte, az öccse épp a pap lelkében olvas.
– Teljesen, fiam – felelte a kérdezett magabiztosan, bólintással megerősítve a válaszát.
– Erre a kollégiumra gondol, majdnem a templom mellett? – kérdezte Sam, ujjával a kérdéses irány felé intve, mire a tiszteletes ismét bólintott. – Köszönjük!

A testvérek sietve távoztak, ám kifelé menet Dean nem tudta szó nélkül hagyni a történteket.

– Ezt nem hiszem el! – morogta zaklatottan. – Ennél nagyobb szarban már nem is lehetnénk!
– Ezek valóban súlyos és aggasztó jelek – értett egyet az öccse is, miközben már a templom kapujánál jártak. – Jó lesz nagyon óvatosnak lenni.
– Tényleg? – kérdezett vissza a frusztráltságtól és méregtől csípősen. – Ezt talán mondd meg Casnek is, ha megtaláljuk!
– Dean, higgadj le! Meg fogjuk találni. – Sam hiába próbálta megnyugtatni, a bátyja annál már jóval zaklatottabb volt, mintsem hogy hallgasson rá.
– Jah, de hogy és milyen állapotban?

Az idősebb vadász választ nem várva sietett előre a keresett épület felé, az öccse pedig sóhajtva követte. Sam érezte és látta, hogy ez az egész helyzet nincs jó hatással Deanre: egyre többször hozott rossz döntéseket, amelyek bizonyos helyzetben akár veszélyhez is vezethettek, ezt pedig jó lett volna megelőzni. Figyelnie kell rá, amíg ennyire nem önmaga – ragadt meg benne a felismerés, miközben követte a bátyját.

Ám ahogy a macskaköves tér szélén haladtak, Dean zavartan megtorpant és lassan irányt váltott a szökőkút felé. Az építmény nem volt egy különleges darab; több, az ég felé nyúló és visszahajló rézcsőből ömlött a víz, vékony körgyűrűt alkotva az áttetsző folyadéksugarakból. Azonban a vadász figyelmét nem ez vonta magára. Ahogy a tekintete először, véletlenszerűen ráesett a fényesre polírozott réztáblára, egy nagyon erős rossz érzés kerítette hatalmába. „Reichenbach fall” – hirdette a tábla, Dean pedig szinte megkövült. „Ez most nagyon remélem, hogy csak valami gyökér vicc akar lenni..!” – suhant át rajta a hitetlenkedő aggodalom, miközben már az öccse is mellé érkezett.

– Mi az? – kérdezte az érkezett értetlenül.

– Ez nem jelent jót – jelentette ki Dean továbbra is zaklatottan, majd dühös mozdulattal bökött a tábla felé. Csak ez hiányzott még a nyakukba a vért síró és elmozdult szobrok után. – Ez rohadtul balszerencsét jelent!
– Akkor azt már meg se nézd – biccentett Sam, a bátyja tekintete pedig követte az övét egyenest a kollégiumi épülethez, melynek falán a bejárata felett hatalmas felirat ált: „Hans Reichenbach kollégium”. 

Dean azt hitte, menten rosszul lesz. Soha nem voltak szerencsések, pofont pofon után kaptak az élettől és ez mindig így volt. De ekkora sötét ómen még sosem csapta őket arcon. A Reichenbach téren álltak. A templom, a kollégium, a szökőkút és minden üzlet, de még a patika is a Reichenbach nevet viselte. Ez a lehető legrosszabbat jelentette számukra – az idősebb Winchesterben sokasodtak a kétségek.

– A rohadt életbe! Hogy az a jó édes...!

– Dean, menjünk – szakította félbe a bátyja szitkozódásait Sam.
– Tiéd a padlás és a felsőbb emeletek – tört ki megdöbbenéséből az említett egy mély lélegzetet követően és sietős léptekkel megindult, nyomában az öccsével.
– Most épp tanítás van, úgyhogy sok termet rögtön kizárhatunk.
– Ha találsz valamit, azonnal hívj!


A portás gond nélkül beengedte őket – egy sietős igazolvány-villantás után –, majd villámgyorsan nekiláttak az épület szisztematikus átvizsgálásának. Annak ellenére, hogy az alagsorok útvesztője jóval kiterjedtebb volt a padlásszintnél, Sam telefonja csörrent meg először.  A kijelző szerint a bátyja hívta, így sietve fogadta a hívását.

– Találtál valamit? – kérdezett rá azonnal, ám a vonal végén sokáig néma csend honolt. Túl sokáig. – Dean? – Néhány másodperc némaság után a felelet halkan, rekedten és szakadozottan érkezett.
– Gyere le... a pincébe. – A vadász azonnal megdermedt. A bátyja hangja nagyon szokatlan volt.
– Mi történt? Megtaláltad? Megtámadtak?
– A pince... második szint... – A vonal megszakadt.
– Dean! – kiáltott bele a készülékbe, ám ahogy idegesen a képernyőre nézett, látta, hogy a hívás már véget ért.

Sietve csapta le a telefon fedelét és csúsztatta vissza a zsebébe, aztán rohamtempóban indult meg lefelé. Közben kicsengettek és diákok özönlötték el a folyosókat, lépcsőket, lassításra kényszerítve Samet. A vadászt aggasztotta a bátyja hívása, Dean soha nem szokott így beszélni telefonon, márpedig ez csak rajta múlott; a vonal nem recsegett és a térerő is rendben volt. Mi történhetett? Megtámadták? Talán megtalálta Castielt? – találgatott magában a vadász idegesen, miközben fogytak a lépcsők a talpai alatt.

A málladozó, poros, pókhálós és félhomályos folyosón végigsietve hamar kiszúrta az utolsó nyitott ajtót, de a biztonság kedvéért még futás közben bepillantott a többi picehelyiségbe is. Azok üresek voltak vagy néhol padokkal, néhol székekkel tömték tele őket. Az utolsónál azonban gyökeret vert a lába, a keze pedig automatikusan keresett kapaszkodót a rozsdás fém alkotta ajtófélfába. Egy döbbent, szinte sokkolt nyögés szakadt fel belőle.

– Te jó isten...

A helyiséget betöltő, tömény vérszag ellenére sem lehetett nem érezni a kén jellegzetes illatát. Castiel ott ült, egy székhez kötözve és minden vérben úszott: a ruhái, ő maga, de még a homokkal borított padló is. Mozdulatlan teste és krétafehér bőre nem hagyott kétséget afelől, hogy elkéstek. De az egész sejtését a legbiztosabbá Dean viselkedése tette. A bátyja a szék előtt, a vérrel áztatott homokban térdepelt, lehajtott fejjel, mozdulatlanul. Maga mellé zuhant tenyerei vértől csillogtak és Samnek nem esett nehezére beazonosítani, hogy a vér az angyal összemaszatolt arcáról került rá. Nyilván Dean megpróbálta magához téríteni Cast, ám hiába.

A fiatalabb Winchesternek eddig sok mindenben volt része, de még sosem látott ilyen súlyos kínzást, mint amit az angyal teste mutatott. Mindenhol vágások, az arcán és a fején rengeteg ütés nyoma... meg az a tetemes mennyiségű vér. Mintha valaki több vödörnyivel locsolta volna fel a padlót. A málladozó falak tele voltak fújva énoki jelekkel, így sok mindenre azonnal választ kaptak.

– Dean? – szólította meg őt halkan, miközben lassan bentebb lépdelt. Ekkor látta meg a szék körül futó szentelt olaj nyomát.
– Me-meghalt, Sammy. Elk-késtünk. – A felelet szakadozott, rekedt és kínlódó volt, a bátyja pedig továbbra sem mozdult, csak a vállai rázkódtak meg néha. 

„Hát, ennyi volt.” Sam minden megtett lépéssel biztosabb volt abban, hogy ez végérvényesen tönkretette a bátyját. Megjárta a poklot és vagy ezernyi pofonon, áruláson képes volt túltennie magát, de ez a helyzet már túl sok lesz neki. Bele fog roppanni, és ő hiába lesz ott vele, Dean az ő segítségét még soha nem fogadta el annyira, hogy az eredményt hozhatott volna. És most már nem lesz a bátyja mellett egy angyal, aki a jelenlétével képes rajta segíteni. Ebből a sötétségből ezúttal nem lesz kiút – Sam ezt tisztán látta a testvérén. A meggörnyedt testtartásán, előrebukott fején és az egész kisugárzásán, melyből ömlött a fájdalom, az önvád és a kétségbeesés, a dühös öngyűlölet. Ahogy mellé ért látta az arcán, hogy a bőre csillog a könnyektől.

Samből egy fájdalmasan mély és nehéz sóhaj szakadt fel, ahogy leguggolt a bátyja mellé. A tekintete Castielre siklott. Ránézésre megmondható volt, hogy az angyal nagyon sokat szenvedett. A szögesdrót legtöbb tüskéje a karjába állt és rengeteg vágás, seb volt a testén. Az ingén nem volt ép és tiszta rész. A fiatal vadász megrázta a fejét. Ha volt valaki, bárki, aki nem érdemelt ilyen kínokat és halált, akkor az az előttük ülő illető volt. Az is azonnal látszott, hogy a nyakára és az oldalára súlyos, mély sérüléseket szerzett, de a vér nagyja még a legtöbb helyen nem alvadt meg teljesen. Sam felemelte a kezét és a tenyerét az angyal mellkasához érintette, pontosan a szíve fölé, miközben tekintete a sápadt, mozdulatlan vonásokat figyelte.

Maga sem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi vezérelte, amikor a tenyerét a hűvös, vágásokkal borított mellkasra fektette. Talán a realista énje, amely mindig mindenben biztosra akart menni, de az is lehetséges volt, hogy éppen a másik oldala, amelyik olyan sok természetfelettit élt már át. Sajnálkozva fújt egyet és ismét megrázta a fejét.

Már épp visszahúzta volna a kezét, mikor egy gyenge dobbanást érzett a tenyere alatt. A meglepettségtől elkerekedtek a szemei, és levegő után kapott, de túl hosszú ideig nem érzett semmit, így csaknem meggyőzte magát, hogy csupán képzelte a dolgot, ám ekkor egy újabb dobbanás erejét érezte meg. Tovább várt és néhány másodperc múlva érkezett a következő.

– Istenem! Még életben van! – nyögte meglepetten, az eddig visszatartott levegőt kifújva. Tovább számolt, a tenyerét pedig erősebben nyomta Castiel mellkasának.
– Hogy..? – kérdezte rekedten és bizonytalanul a bátyja, majd ahogy meglátta Sam tekintetét, ismét kérdezett. – Biztos vagy benne? – A fiatalabb testvér lassan bólintott.
– A szíve ver. Nagyon lassan, gyengén és összevissza, de még ver – tette hozzá magabiztosabban. – Azonnal kórházba kell vinni.

A harmadik fejezethez készített háttér:

_______________________________________________________ 

Dean álma Nos, ezt én álmodtam meg, 98,5%-ig pontosan ebben a formában, még tavaly. Alig egy-két mozzanaton finomítottam. A vadász érzései, az általa látottak egy az egyben ugyanazok, mint amiket én is láttam és átéltem álmomban, kendőzetlenül és felfokozás nélkül tártam elétek az egészet.

*fall Ez angolul zuhanást, vízesést is jelent. 

Hans Reichenbach (Hans Friedrich Herbert Günther Reichenbach) (Hamburg, 1891. szeptember 26. – Los Angeles, 1953. április 9.) német fizikus, matematikus, filozófus. Fő eredményeit a tudományfilozófia, episztemológia és fizika területén érte el. A Bécsi Kör vezető alakja, a logikai pozitivizmus berlini iskolájának egyik alapítója. 
 Az ismeretelmélet (más néven episztemológia (episztémé = 'tudás' + logosz = 'elmélet') vagy gnoszeológia (gnószisz = 'ismeret' + logosz = 'elmélet')) a megismerés feltételeit, határait kutató tudomány. A megismerés módszereit próbálja meghatározni, a tudományok alapjaival foglalkozik. Azt szeretné meghatározni, hogy mi a tudás, illetve hogy mi a tudás megszerzésének legbiztonságosabb útja. Témájába a megismerés szubjektuma és objektuma egyaránt beletartozik. 

Szent Dorottya – Szűz, vértanú 
A leginkább tisztelt vértanúszüzek (Virgines Capitales) egyike. Negyedik század eleje. Csak a mindenható Istenben és az ő fiában hitt, a császárság határozott utasítása ellenére sem volt hajlandó bálvány-áldozat bemutatására. Hite felvállalása miatt hosszasan kínozták, majd két asszonyra bízták őt, akiknek jutalmat ígértek, amennyiben elcsábítják a hitétől. Azonban végül a két asszony – akik korábban keresztények voltak – ismét visszatértek a keresztény valláshoz Dorottya kitartása nyomán, akinek a hitét semmilyen szóval vagy kínzással nem lehetett megtörni. A császárság tehetetlen dühében a két asszonyt máglyára ítélte, melyet Dorottyának is végig kellett néznie, majd végül lefejeztették őt. 
http://www.katolikus.hu/szentek/szent277.html

IV. fejezet >>>

<<< II. fejezet