†«.¸¸.°´¯`* III/1. A hősök diadala
*´¯`°.¸¸.»†
Sárga, forró homokba érkezett, a levegő fullasztó volt a perzselő napsütéstől. Egy óriási építmény magasodott köré, világos kövekből emelt kerek monstrum, telezsúfolódva emberekkel. Az elliptikus amphiteátrumban legalább hetvenezren voltak, a nézők tömege egyszerre ugrott fel és kezdett éljenzésbe, de ez nem a lángokból felbukkanó angyalnak szólt, hiszen őt csak egy ember láthatta. Az a valaki, aki miatt ide érkezett. Az aréna krémszínű homokján rózsaszirmok ezrei vöröslöttek.
A homokban katonák álltak, tógát, felette vértet és sisakot viseltek, pajzsukat maguk előtt, a földre támasztva tartották. Kör alakzatukban két férfi harcolt, egy sötét vértben, egy pedig fehérben. A tömeg öröme a sötét vértes mozdulatára tört ki, amikor kardjával ellenfele hátát végigvágta, ezzel megfosztva őt a fegyverétől. Ő a vért alatt egyszerű, kék anyagú rövid tógát viselt, míg ellenfele díszes, zárt, fehér öltözetben volt, mely már több helyen elszakadt és vérfoltok tarkították. A fegyvertelen a jobb vállát szorította, melyet ellenfele hátulról végigvágott, aminek következtében kiejtette kezéből a kardját. Nagy szerencséje volt; a hátát még így is megóvta a vértje.
A sötét vértet viselő harcos a bal lábára erősen sántított, mivel azon egy hosszú vágás húzódott, melyből a vére napbarnított bőrére folyt. Bal karját behúzva, bizonytalan léptekkel, szinte tántorogva próbált talpon maradni és közben bámult maga elé, míg fehér vértes ellenfele értetlenül nézett rá, pedig jól tudta a másik férfi viselkedésének okát. Nem viseltek sisakot, így arcvonásaik jól láthatóak voltak.
– Quintus, kardot! – kiáltotta a fehér vértes az emberei között, a körben álló katonák parancsnokának, aki viszont nem mozdult. – Add a kardod! – A sürgető, határozott parancs mit sem ért, a tiszt továbbra sem mozdult, érzelemmentes arccal nézett vissza rá. Látva, hogy nem fog tőle kardot kapni, a fegyvertelen kétségbeesve fordult a körben álló többi katona felé.
– Kardot! Adjatok kardot! – A katonák a kardjaikért nyúltak, kezük villámgyorsan szorult a markolatra és elkezdték kivonni őket a pajzsokba hegesztett tokokból, de ezt látva a Quintusnak nevezett dühösen lépett előre és kiabálni kezdett.
– Kardot rejts! Kardot a pajzsba! – A parancsnok megvillanó tekintettel járatta végig a szemét az emberein, akik a határozott parancsot hallva, egyszerre rejtették el fegyvereiket és dermedtek ismét mozdulatlanná.
A fegyverét vesztett alak elárultan és pánikba esve nézett körbe. Ellenfele eközben meredten bámult egy pontot a semmiben, a kardja lassan kifordult a kezéből és a homokba zuhant. Úgy tűnt, nincs is tudatában a környezetének.
Angel határozott léptekkel indult meg felé, majd tenyerét a napbarnított felkarra fektette. Érezte, hogy a férfi menni akar, a szíve már húzza a kapu felé, csak az elméje maradna még, hogy a rá bízott feladatot bevégezze. Az elméje, ami a súlyos vérveszteséggel küzdő testében működött. A férfi az úti célja előtt ingataggá vált és most támasztékra szorult.
– Nemsoká, de most figyelj oda! – Az angyal halk szavai kimondása közben megértően figyelte a férfi arcát, aki látszólag nem reagált se az érintésére, se szavaira.
Az uralkodói pódiumon egy nő ijedten lépett előre a korláthoz. Szőke, göndör fürtök keretezték értetlen tekintetű arcát és rémülettől csillogó szemeit, ahogy figyelte a lent történő eseményeket.
A sötét vértes férfi a karját előrenyújtva nyúlt a semmibe, mintha épp valami láthatatlant akarna megérinteni. Tett néhány tétova, esetlen lépést előre.
Felismerve az ellenfele figyelmetlensége miatti lehetőséget, a fehér ruhás alak a bal alkarvédőjének a könyöke felé eső végéből hosszú, ezüstös pengét rántott elő és dühödten lépett ellenfeléhez.
Az angyal hirtelen húzta vissza a kezét és lépett hátra. Majdnem a katonákig hátrált, de a szemét nem vette le a párosról. Arcán nem ült ijedtség, csupán némi düh és határozottság.
A fehér vértes a kezében szorongatott pengével nagy lendülettel szúrt felé, de a másik férfi elhajolt a halálos mozdulat elől. Hatszor szúrt és vágott az ellenfele oldalát, mellkasát vagy nyakát célozva meg, de a sötét vértes – a csodával határos módon – mindannyiszor ellépett és hárította a támadást. Mintha álomból révedt volna, bár az arca még kábulatot tükrözött. Aztán a védekezés után támadásba lendült.
Az utolsó vágási kísérlet során az arca előtt ellendült kart a mozdulat végén jobb kézzel elkapta, és először könyökkel, majd visszakézből jobb ököllel verte arcon ellenfelét, aki a nagy erejű ütésektől kibillent az egyensúlyából és a földre zuhant. Mindketten nyögtek a nagy erőt igénylő ütésváltásokkor és kapkodták a levegőt.
A fehér vértes hamar felkelt és egy egyenes, arcra irányuló szúrással támadott vissza, de a sötét vértes ismét a porba küldte őt egy jobb egyenessel.
A fehér ruhás arcát vér borította, a szája több helyen felrepedt és az orra vére is eleredt. Ahogy felemelkedett, újabb ütések és könyöklések záporoztak rá. Esetlenül támadt vissza, de a napbarnított bőrű férfi elkapta az ismét felé nyúló karját és könyökfeszítéses fogást alkalmazva támasztotta meg a saját mellkasán. Bal kezét átvette a támadó jobb, lefogott karja alatt, és ahogy a szikrázó napfény a tenyerét érte, ujján megcsillant az aranyozott jegygyűrűje.
Angel azonnal kiszúrta és a szívét mély fájdalom öntötte el. Szenvedett, de jól tudta, hogy amit most érez, az töredéke annak, ami a sötét vértet viselő férfi lelkében lezajlik. Mennyi fájdalom, mennyi szenvedés... Vér, könnyek és halál, és az angyal jól tudta, hogy sokszor semmit sem tehet ellene. Itt, élet-halál harc és visszafojtott lélegzetek között is képes volt meglátni ilyen jeleket, a vér áztatta halál árnyékában a szeretetet. Mekkora ellentétek, és mégis annyiszor látni őket egyszerre, pedig azt is tudta; nem élhet az egyik, míg él a másik. Tisztán biztosan nem. Lehetnek egymás utódai, kiváltói, de ikertestvérei semmiképp.
A sötét vértes férfi jobbjával keményen ráfogott a kést tartó kézfejre, és folyamatosan fordította el, magától kifelé. Erőharc kezdődött, a sötét vértben harcoló lassan, az erőkifejtéstől eltorzult arccal az ellenfele fölé kerekedett. A fegyvert fogó kézfejet addig tekerte, míg a penge teljesen a fehér vértes felé fordult. Határozottan nyomta a pengét egyre közelebb ellenfele torkához, aki a csillogó fém hegyének közeledésével mind rémültebbé vált.
Egyértelműen tudatosult benne, hogy a harcban alul maradt. Végső elkeseredésében másik kezével próbált gyengíteni az ellenfelén, többször ököllel oldalba ütötte, de a vért miatt ez mit sem használt. A karja egyre kisebb szögbe hajlott, a penge centiről centire közeledett a torkához. Mindkettőjük arcán látszott az erőlködés. A sötét vértet viselő arca elszánt volt, keze ellenfele válláról a nyaka oldalára csúszott.
Néhány erőlködő lélegzet után a napbarnított férfi a pengét ellenfele nyakába, a gége mellé szúrta. A fehér vértes többször kinyitotta a száját, de megszólalni már nem tudott. Halálra vált arccal, elkerekedett szemekkel bámult ellenfelére, aki a pillanat elmúltával tövig tolta a fémet a haldokló torkába. A halálraítélt másik kezével a gyilkosa jobb vállába kapaszkodott. A térdei becsuklottak, lassan csúszott a földre a sötét vértet viselő karjai közt, amik végig tartották térdre érkezéséig.
Az utolsó pillanatig ellenfele szemébe nézett, aki végül elengedte, és a fehér vértet viselő holtan zuhant a homokba, szétvetett tagokkal terült el. Maximus kába, fájdalmas arccal nézett le Commodus testére, majd tántorogva lépett hátra néhányat. Léptei bizonytalanok, tartása imbolygó volt. Az erkélyen álló, bronzszínű tógát viselő nő könnytől csillogó szemekkel, sápadtan figyelte a jelenetet.
A Colosseumban néma csend uralkodott. A gladiátor megölte az ellenfelét, de a tömeg nem éljenzett. Nem harsant egyetlen egy taps sem. Elképzelhetetlennek tűnt, de hetvenezer ember némán, értetlenül állt, és egy suttogó szót sem lehetett hallani. A feszültség tapintható volt az óriási csarnokban. Csak döbbent, értetlen arcok feleltek a némán feltett kérdésekre. A nép zsarnoki uralkodója, az ő uralkodójuk a szemük láttára halt meg, de nem tudták, mit is kellene tenniük.
Az erkélyen egy, az anyjától nem messze ülő fiúcska megdöbbent arccal csúszott le a kelmékkel beborított padról, ahonnan eddig nézte a párbajt. Nem lehetett még tíz sem, fekete-ezüstmintás ruházata előkelő, uralkodói származására utalt.
Maximus ismét önkívületbe zuhant, ahogy a vérveszteség mind jobban maga alá gyűrte. Megint a hazafelé vezető úton járt, a hosszú, magas, kőfalba épített, barna kapu előtt állt. Tántorogva lépett előre és vérmaszatos kezével újra kinyúlt, hogy belökhesse.
Angel közelebb lépett hozzá. A férfi keze belökte az ódon, pallókból álló kaput, és arcán megnyugvó mosollyal tudatosultak benne a kapu mögött látottak. A magas búzaszálakból álló tenger susogva üdvözölte, ahogy az út mellett álló, égbe nyúló jegenyefák is. A hosszú út végén ott állt a háza, egészen elbújva a fák mögött, épphogy egy részét látni lehetett. Ez már nem a legutóbbi ottjártakor látott hely volt; ez itt az otthona, ahol a családja vár rá.
Megtántorodott, ahogy Angel a maga mellé leeső karját megérintette.
– Mindjárt! Légy türelmes! – mondta neki. Maximus pislogott néhányat, hogy a szédülést csillapítsa és homályos látásán javítson, de ez nem sokat segített. Épphogy talpon bírt maradni. Nem nézett a lányra, úgy tűnt, mintha ő se látná az angyalt.
– Maximus! – Quintus aggódva lépett előre és vizslató tekintettel figyelte. – Maximus! – A szólított arcán továbbra is kába kifejezés ült, ennek ellenére sikerült felvennie vele a szemkontaktust.
– Engedd el... a többieket! – mondta neki. – Gracchus szenátort helyezd vissza! Volt egy Róma nevű álom, valóra kell válnia! Ez Marcus Aurelius kívánsága.
Lucilla arcán könnycseppek gördültek le, száját kissé eltátotta, ahogy meghallotta a szavakat.
– Engedjétek szabadon a rabokat! – fordult hátra Quintus, mire két katona a körből kilépve elindult végrehajtani az utasítást.
Maximus ismét elszakadt a valóságtól, kezével már a búzaszálak virágain simított végig, ahogy haladt az otthona felé. Hallotta a tájba csengeni a fia játékos kacagását. Ekkor az angyal elvette tenyerét a férfi karjáról, aki ledőlt a homokba.
– Maximus! – a leérkező Lucilla könnyekkel és aggodalommal hajolt a verejtékes férfi fölé.
– Lucius megmenekült – mondta a nőnek, majd tekintete Lucilla arcáról a semmibe révedt. Angel letérdelt a férfi feje mellé, tenyerét gyengéden az arcára fektette, ami szinte forró volt és kissé szúrós a borostától.
– Maximus Decimus Meridius, ezennel szabaddá teszlek – szólt bátorítóan az angyal, tekintete pedig ellágyultan figyelte Maximus arcát. – Jó utat, Róma bátor hőse!
Lucilla tovább nézte a férfit, szerette volna utolsó rezdüléseit is gondosan az emlékeibe vésni. Maximus Angel vigyázó jelenléte alatt lehunyta a szemeit.
– Menj hozzájuk! – engedte el szerettét a nő, mire a harcos felnyitotta a szemeit és ránézett. Meglepte ez az elbocsájtás, a meglepődés az arcán is tükröződni látszott. Pislogott néhányat, hogy a milliónyi fényes vonal tánca csillapodjon a szeme előtt. Tekintete a kék égen járt, mielőtt a feje oldalra dőlt volna. Lucilla szenvedő arccal próbálta felfogni a felfoghatatlant. Angel lehunyta a szemeit, hogy koncentrálhasson a férfi átkísérésére.
Úton volt már. A domb tetejéről látta meg a feleségét és kisfiát, aki a kezét a szeme fölé emelte, hogy a szemébe sütő nap ne vezethesse meg. Felesége lehajolt a gyermekhez, és mosolyogva súgott a fülébe valamit. A fiú ekkor ellépett az anyja mellől és szaladni kezdett a homokos úton Maximus felé. A nő felegyenesedett és szélesen mosolyogva tette szintén a kezét a szeme fölé, hogy a ragyogó napsütés ellenére is láthassa a búzaszálak között közeledő férfit és szaladó gyermekét.
Lucilla lezárta a férfi semmibe révedő szemeit.
– Ott vagy velük. – Kezébe temette arcát és többször előregörnyedt, ahogy a zokogás megrázta a testét. Lucius némán állt tőlük néhány lépésnyire. Az arénába további emberek özönlöttek.
Angel felnyitotta a szemeit és szeretetteljes pillantással, gyengéden végigsimított a férfi arcán. Ez volt a búcsú pillanata. El kellett engednie, az útja végére ért. Visszahúzta a kezét és felkelt. Némán hátrált el és közben körbenézett. Még mindig csend honolt az amphiteátrumban.
Aztán minden hang megszűnt egy pillanat alatt. A csend természetellenessé vált. Az emberek mozdulatlanná dermedtek, szellő se rebbent. Mintha a levegő is megszilárdult volna és Angel füle szinte csengett az áthatolhatatlannak tűnő némaságtól. Ő jól tudta, hogy mi történik.
A katonák között élénkvörös lángok kíséretében megjelent egy magas idegen. Izmos kiállású alak volt, határozott és sötét kisugárzás áradt belőle. Hosszú, fekete köpenyt viselt, melynek kámzsája, illetve a ruhát átjáró varázs eltakarta az érkezett arcát. Még az álla sem látszott, a bűvölet sötét homályba borította a vonásait. Köpenyét szürke, vékony vonalak sokasága tarkította, alatta fekete inget és lógó nadrágot viselt mélyvörös bőrövvel, melyen fekete és vörös, mintázott, hosszú kardhüvely lógott. Hosszúszárú szintén mélyvörös csizmát és fekete kesztyűt viselt, mely azonnal ráfogott a kardja markolatára és előhúzta a fegyverét. A kétélű penge matt fekete volt és némi vörös mintázat futott végig rajta – vonalak és rótt írás elegye. Csuklyáját, mely alatt arca rejtőzködött, némán a lány felé emelte, ahogy a fegyverét is.
Angel, ahogy az idegen megérkezett, jobb kezével tett egy mozdulatot, mintha ő is kardot akarna rántani. Még a mozdulat közben, a karján fellobbanó lángok járták végig a testét, és mire a csípője bal oldalához ért, már egy kardmarkolatra szorult világosbarna, hasítékbőrkesztyűvel borított keze. Az öltözete teljesen megváltozott, az idegenéhez hasonlóvá vált, de a színek teljesen ellentétesek voltak. Köpenye, inge és nadrágja hófehér színt öltött, kesztyűje világosbarna, míg öve és csizmái mélyvörösek voltak. A kámzsája azonnal a fejére borult, a ruha által nyújtott varázslat eltakarta arcát. Köpenyét arany és kék minták sokasága szelte át, a vonalak mintha ragyogtak volna, ahogy hasítékbőrkesztyűjén is feltűntek a kék motívumok.
Arany és sötétkék díszített hüvelyéből határozottan rántotta ki a fegyverét. Egyélű kardja ezüstösen csillant meg a szikrázó napfényben, arany keresztvas és markolatvég, a fa markolatát rovások, a pengéjét pedig vésett, kéken ragyogó motívumok és írások díszítették.
Ahogy előrántotta a fegyverét, már Maximus és az érkezett között állt. Több, mint egy méter hosszú kardját az arctalanra szegezte és magabiztos kiállással tekintett az idegenre. Határozott szavai súlyosan zengtek a természetellenes némaságban. Hangja megváltozott, a ruhát átjáró bűbáj zengősebbé tette, de nőies éle nem veszett ki belőle.
– Az utolsó leheletemig küzdök érte! – biztosította a jövevényt, és szavait úgy is gondolta. Mély, borzongást kiváltó, földöntúli suttogás felelt neki.
– Elhiszem, Őrző. – Angel, akárhányszor hallotta a Vadászokat beszélni, mindig a nazgûlok hangja jutott eszébe. – Érte jöttem. – Fejével aprót biccentett a néhány méterre fekvő Commodus teste felé, majd várt. Az angyal bólintott.
– A tiéd! – közölte hidegen. – Kiérdemelte, hogy magaddal vidd. – Hogy szavait bizonyítsa, kardját valamivel lentebb engedte, és egy fél lépést tett a fehér vértes testétől ellentétes irányba, de Maximus mellett maradva. Nem kellett attól tartania, hogy a Vadász mégis a másik halott megszerzésére tenne kísérletet, hiszen egymásnak nem hazudhattak. De ez nem csak erről szólt. Angel mindig biztosra ment, és sosem adta lejjebb a lécet, ha a védelmezettjeiről volt szó. Soha nem kockáztatott. Ezt pedig a Vadászok is tudták róla.
Angel megállt, ezt látva a Vadász elkezdett közeledni Commodus teste felé.
– Marcus Aurelius Commodus Antoninus... – mondta az érkezett lassan, mire a férfi lelkének kivetülése, mely a teste alakjában jelent meg, csupán halványabban, felköhögött, majd oldalra fordult, és végül felült. Értetlen arccal bámult körbe; a megállt idő, a maga mellett fekvő teste és a két, arctalan idegen megijeszthette, mert arcára először értetlenség, majd rémület ült ki. Nyilván semmit sem érthetett ókori felfogásával, hallucinációra gyanakodott, de a rémület minden gondolatot és értetlenséget száműzött belőle.
Ahogy a fekete köpenyes közeledett felé, kúszva próbált elhátrálni előle. A vért is megbénító, hideg suttogás folytatódott. – ...Szenvedés vár rád azért, amiket tettél. A lelked – csizmájával a menekülő mellkasára lépett, aki kiterült a földön és kerekre nyílt szemekkel bámult fel rá, miközben az arctalan lehajolt és szabad keze a földön fekvő torkára szorult – hosszú fogságban fog elpusztulni.
Commodus lélekkivetülésének arca és nyaka vérben úszott, most mégis tátott szájjal próbált levegőhöz jutni, pedig a lány jól tudta: a lélek nem test, nincs szüksége levegőre a fennmaradáshoz. A fuldoklást és rémületet, a halál érintésnek depresszív érzetét a Vadász mágiája okozta. Annak, akiért eljöttek, újra meg kellett halnia erőszakos halállal, függetlenül attól, hogy az áldozat előtte hogyan halt meg. Az ijedtséghez hozzá társult persze az is, hogy a halott nem láthatta a hozzá egészen közel hajoló arcát.
Néhány másodpercig tartott csupán; Commodus felemelte a kezeit és az őt fojtogató karra fogott, de olyan hirtelen kapta el őket, mintha az idegen ruházata megégette volna a tenyereit. Angel pontosan tudta, hogy ez miért történt: senki nem érinthet meg egy Vadászt a fajtársain kívül. A kontakt, ha sokáig áll fenn, a másik fél, esetenként lélek halálával jár, nem számít, hogy ki volt a kezdeményező.
A római férfi kezei lehanyatlottak, áttetszős teste megdermedt. A Vadász a kivetülést a torkánál fogva emelte meg, ekkor az felnyögött és a karjait megemelni készült, de az arctalan visszataszította a homokba. Felcsaptak a vörös lángok, és a lélek egyszerűen az érkezése előtt átzuhant a talajon, a Vadásszal egyetemben.
A lángok elhalásával Angel a kardját a hüvelyébe szúrta, és kezeivel lelökte a fejéről a csuklyáját. Amee – továbbra is láthatatlanul – megragadta a csizmáját. Az angyal, megérintve a nyakában függő keresztjét, ismét ruhát váltott. Ez az öltözet nem köznapi viselet volt, bár nyilván hatásosabb lett volna a belépője visszatértekor, ha ebben marad. Lassan megelevenedett a környezet, emberek mozdultak és Lucilla zokogása szakította szét a természetellenes csendet.
Angel felemelte a fejét és körbefordult. Mély levegőt véve nézett végig az embertömegen, az arcokon, és a kezét maga elé emelve, majd megrázogatva véste be az emlékei közé a látványt és a hozzá társuló érzést. Sosem volt könnyű elengedni őket, de így kellett lennie. A csillogó port ledobva távozott a helyszínről.
†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†
Ismét az irodában tűnt fel, a mesterséges intelligenciáról ekkor foszlott le a kiábrándító bűbáj. Jövetelére a veszekedés elhalt, de a helyiségben uralkodó érzéseket nem tudta nem érezni. Szinte megcsapta őt az intenzív légkörbe való belépés. Düh, bűntudat, fájdalom és csalódottság csapott össze a levegőben. A lány érezte, hogy elég lenne egyetlen apró szikra a robbanáshoz. Fulladozott tőle, és hiába okozott csendet a hirtelen feltűnése, attól az érzések tovább áradtak a szobában tartózkodókból.
Fury még mindig az asztala mögött ácsorgott, Tony vele szemben állt a szoba közepén, és a két férfin látszott, hogy az imént még kiabáltak egymással. A Zseni mellett állt Clint és Steve is, akiknek az arcán hasonló indulat tükröződött. Natasha a kanapén ült Emily mellett, aki nagyon is élénken, de annál értetlenebbül, könnyes szemekkel és arccal bámult a vitatkozókra. Csalódottság és fájdalom sütött belőle, amit az angyal kérdés nélkül, azonnal megértett.
A hirtelen támadt csendben körbetekintett, biccentett Emily felé, majd tekintetét Furyra szegezte. Hidegen nézett rá, mert azonnal látta az arcán, hogy még mindig makacskodik. Ez a megállapítás újult erővel szított Angelben dühöt és feszültséget.
– Itt a vége, Fury! – vetette oda Tony hidegen a vita lezárásaképpen. – Ideje távoznia! – A néger férfi már megvillanó szemmel nyitotta a száját a visszavágáshoz, de az angyal megelőzte.
– Nem.
– Nem? – A Milliárdos döbbenten pislogott a lányra. Nyilván az angyaltól várta a mindent elsöprő megerősítést.
– Nem! – ismételte meg a lány. – Az nem opció, hogy másra bízzátok a feladatát.
– Nem maradhat! A gyengeelméjűségével a halálba sodorta a csapatot! – mutatott Tony keményen az asztal mögött állóra.
– Magának nincs joga felmenteni, Stark! – fortyant fel az igazgató. – Sem megvádolni a döntéseim vélt vagy valós hibáiról!
– Húzza be a féket – sziszegte Angel –, de most!
– Magának sincs joga utasítani!
– Dehogy nincs! – vágta rá a lány azonnal. – Hibát hibára halmoz! Még most is, mikor már minden kiderült, maga belátás helyett tagad és menekül. A menekülő ember pedig egyre szeszélyesebbé válik, mind ostobább és meggondolatlanabb döntéseket hoz. Ennek így nem lesz jó vége!
– Hogy mer..?! – húzta ki magát feldühödve a férfi, de Angel félbeszakította.
A szobában állók némán figyelték a szópárbajt. Steve érezte, hogy az angyal a türelme végén jár, Tony pedig örült, hogy valaki rajta kívül is bemos a feketének. Emily szótlanul ült, próbálta megemészteni a lehetetlent és az árulást, Natasha eközben fogta a kezét, hogy biztosítsa arról, nem maradt egyedül. A kémnő elfogadta az angyal magyarázatát Emilyről, így számonkérés helyett feltétel nélkül támogatta őt. Sólyomszem igyekezett ebből a szó-ping-pongból valamennyire kimaradni, és a jelenlétével válaszfalként a mögötte ülőket próbálta óvni a feszültségtől – javarészt hiába.
– Ne dühítsen tovább! – figyelmeztette Angel az igazgatót, mire az gúnyosan felvonta a szemöldökét.
– Mert akkor mit tesz? – kérdezte komolytalanul, de az angyal dühösen előrelépett. Kezei ökölbe szorultak és a teste megfeszült. Haragosan sziszegett, szavai közben folyamatosan haladt Fury felé, aki az első mondatok után észrevétlenül a kezét a fegyverére csúsztatta.
– Steve előző parancsnokát felkentem a falra és a torkához kést szorítva állítottam választás elé! – mondta hidegen.
A mögötte álló Kapitányt szinte sokkolták a szavai, Tony megdöbbenése viszont inkább volt elismerő – ő szerette, ha valaki a sarkára áll. Steve fejében kezdett értelmet nyerni egy régi emlék, melynek a hiányzó darabjai most kerültek be a képbe, hogy egésszé válhassanak. De nem tudta megmondani, hogy örült-e ennek a tudásnak, avagy sem. Angel tovább folytatta, lába mellett lépdelt Amee is, lencséjét egyenest az igazgatóra szegezve. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban kész lenne rávetni magát.
– Megtettem, mert ő nem hagyott más lehetőséget. Magát nem szívesen aláznám meg az emberei előtt, de önt is megtörhetem, ha nem hagy más utat! Azt mondhatom magának, amit akkor neki is: a világuk jövőjét ezek a hősök hivatottak biztosítani, és én továbbra sem engedem, hogy egy, a feladatát végezni képtelen katona ezt meghiúsítsa!
– Ezt vegyem fenyegetésnek?
– Vegye! Az a férfi, aki a hazájáért vesztette el a fél szemét még ott van legbelül, látom magában. Eressze szabadon!
– Elment az esze! Hordja el magát! – parancsolt rá Fury, de a lány csak megbillentette a fejét. Az angyal az íróasztal mellett állt meg, a férfi pedig méterekkel hátrébb, egy könyvespolcig hátrált. Keze határozottan szorította a fegyvere markolatát.
– Tudja, maga kegyetlenül megkísért a kínzás tilalmával! – halkan beszélt, azonban hideg szavaitól a szobában lévőknek felállt a szőr a hátukon. Amee dühösen fújt egyet és kezeivel a fémrácsos padlólapot karmolta végig többször, fémes csikorgást előidézve. Az igazgató tekintete a lányról a csikorgó gépmacskára esett, aki állta a pillantást, miközben továbbra is hosszú mozdulatokkal húzott csíkokat a fémbe. – A maga hátát képzeli oda – mondta neki Angel azért, hogy megfélemlítse, ami használt is: a néger férfi szeme valódi félelemmel telt meg.
De a lánynak nem csak Furyra sikerült ráijesztenie, Clinték is bizonytalan pillantásokat váltottak. Tony egyenesen elborzadva nézte, ahogy az éles fémkarmok vékony fémforgácsokat gyártva martak a padló felületébe, és mikor belegondolt, hogy ezt egy ember hátán tenné meg, kirázta a hideg. Még akkor is, ha az a hát történetesen Furyhoz tartozna.
Az igazgató habogni kezdett, pedig ez – Clint és Natasha felismerése szerint – korábban soha nem fordult elő.
– Azt mondta, hogy egy... egy angyal.
– Az vagyok – vetette oda a lány. – A rosszabbik fajtából!
– Akkor amiket mondott, hogy nem árthat...
– A törvények kötnek, de nem vagyok hajlandó tétlenül nézni az ostobaságot – kiabált rá mérgesen –, amely emberek millióit öli meg! Túl sokszor láttam már, mit okoz!
– Akkor miért nem akadályozta meg? – emelte fel a hangját magára találva Fury is. – Ha mindezt látta előre, miért nem avatkozott be?
– Eljöttem és figyelmeztettem, de én nem tartozom ehhez a világhoz! – vágta rá ő is emelt hangon. – Ez nem az én háborúm, nem dönthetek egyik fél javára sem! Csakis emberek sorsáért felelek, akiknek a létük és a sorsuk beteljesülése hivatott a világuk egyensúlyát fenntartani. Amit én tehetek az csupán suttogás és terelgetés, nincs jogom eseményeket az irányításom alá venni. Nem irányíthatok kedvemre háborúkat és világokat. Mindennek úgy kell történnie, ahogy annak lennie kell! A történetük és sorsuk folyása állandó, bár folyamatosan változik és kavalkádnak tűnhet, valójában pontos rendszert alkotnak a vonalak. És maga, ember – bökött keményen az igazgató felé cseppet sem barátságosan –, állatira elrontott valamit! Hiába jöttem ide figyelmeztetni, ennek ellenére is elkövette a hibáit. Tett valamit, jelen esetben több dolgot tett, illetve mulasztott el megtenni, ami miatt a világukat a biztos pusztulásba vezette.
– Tehát igaz? – emelkedett fel Emily a kanapéról és számon kérően, az ijedtségtől kissé remegő hangon folytatta. Tonyék hátrafordultak, így a lány tekintete az angyal és Fury között ingázott. – Nick miatt történt mindez? Tényleg nincs remény?
A szemeiben megjelent az elmúlt nap alatt megélt összes borzalom árnyéka. Csalódás, fájdalom, elveszettség, félelem és bizonytalanság. Számára annyira lehangolónak és hihetetlennek hangzott az egész. Az a vitatkozás, amire felébredt... Nem értett semmit se, Rogers is ott állt előtte, életben volt és elkerekedő szemeire reagálva azonnal letérdelt elé, megragadta a vállait és a szemébe nézve biztosította őt, hogy nem neheztel rá a történtek miatt. Emily látta a tengerkék szemekben, hogy a férfi tényleg nem haragszik. „De miért nem?” Nat végig a kezét fogta és senkitől se kapott fejmosást vagy hegyi beszédet azért, mert véget akart vetni az életének. Nick még oda se jött hozzá, csak állt az asztala mögött, távolságot tartva a hármastól, és vitatkoztak. Clint is egész hidegen nézett az igazgatóra, szavaiban nem sok maradt a férfi iránt érzett korábbi tiszteletből. Phil nem volt jelen, nyilván Lokit őrizte.
Minden zavaros volt számára, válaszokat akart, Tony pedig nem engedte, hogy Fury tovább hazudjon. Mindent elmondott, kendőzetlenül vádolva Nicket, habár az igazgató sokszor próbált kitérő válaszokat adni. És a megtörtént borzalom, hogy Steve a kezei közt halt meg, elhalványult, csak hogy kirajzolódjon egy sokkal rettentőbb kép. Az emberiség megóvásában való menthetetlen bukásuk. „Hát néhány meggondolatlanság miatt lett gyilkossá? Valóban ennyi apróság elég ahhoz, hogy minden tönkremenjen? Hogy a világ szétcsússzon körülötte, őt is magával rántva?”
Steve sokszor látott hasonló tekintetet a háború alatt, de még most se bírta tétlenül nézni. Azonnal Emily felé lépett és kezét a vállára fektetve megszorította azt, így fejezve ki a támogatását. Angel megrázta a fejét, és Emily tekintetét magához vonzva mélyen a szemébe nézett.
– Mindig van remény – biztosította őt lágy, de határozott hangon. – Azonban most a ti reményetek őbenne szunnyad – fordult vissza az igazgató felé. – Fel kell ébresztenetek, hogy rájöjjön a hibáira!
– Fogalmam sincs – kezdte Fury újra –, hogy honnan veszi a bátorságot ellenem fordítani az embereimet, de..! – Angel megint a szavába vágott, és dühös hangszínéből megállapítható volt, hogy ismét a türelme vége felé jár.
– Itt csak egy valaki van maga ellen, és az saját maga! – vetette oda a férfinak hidegen. – Hol van az a hős, aki a szemét áldozta mások életéért?! Látom a szemében, hogy még ott van magában, de mi vitte rá arra, hogy elaltassa őt? Miért választotta a könnyebbik utat?
Dühtől szikrázó szemmel verte az igazgatót, aki felelni akart, de a feszült pillanatot ismét megzavarták. A szobában változó hangmagasságú, élénk sípolás harsant. Angel fújt egyet és hátra lépett. Amee sietve ugrott a lábához, fémes ujjaival körülfonta a bokája fölött, miközben csikorgott valamit.
– Tudom – mondta az angyal vélhetőleg a robotnak feleletképp, miközben bal csuklóját maga elé emelte. – Zaklatottan címre menni veszélyes – mormolta, majd a tekintete visszatért a néger férfira. – Továbbra sem végeztünk! – ígérte, és rácsapott a karperece vörösen villogó kijelzőjére. A kék lángok azonnal elnyelték őket, hogy a szobában tartózkodók ismét maguk között folytassák a vitát.
†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†
Sárga, meszes agyagból és fémelemekből épített bányásztelepre érkeztek. Furcsa, vegyes kinézetű, idegen lények dolgoztak fehér bányászruhákban, ami mindegyikükön kosztól feketéllett. Fejükön sisakot, arcukon szűrőmaszkot viseltek és nem törődtek a jövevények érkezésével. Derekukon öv lógott, amibe néhány szerszámot tűztek. Mindegyikük leszegett fejjel végezte a dolgát tovább, csilléket toltak, palackokat, szerszámokat hurcoltak. Arcuk fekete volt a bányakosztól és megviselt az erőltetett munkatempótól.
Angel körbepillantva azonnal ráébredt, hogy egy munkatáborba került. Nem csak a bányászok körül sétálgató szárnyas, fegyvert lóbáló lényekből, hanem a munkások nyakán lévő fémszínű nyakörvekből. Látott már ilyesmiket korábban, jól tudta mire szolgálhat egy ilyen eszköz. A szökés meggátlására és az engedelmesség elérésére alkalmazzák, általában elektromos árammal rázza meg a viselőjét. Van, hogy szökés esetén kézi vezérlésre, vagy egy adott sugárzás hatóköréből kikerülve detonációt is okozhat. Piszkálásra érzékeny szerkezetek, olyankor jó eséllyel lehet a legrosszabbra is számítani. Nem tudta, miért érkezett, de ha a védencén is lesz ilyen, akkor nagy szerencséje, hogy már jól ért a gépek nyelvén.
Sietve fordult körbe, és meg is látta a jövetele okát: hat-nyolc szárnyas lény ráncigált egy tízéves forma fiút a telep alapzatát képező szikla széle felé. Angel nem láthatta, milyen mélység terül el a telep alatt, de nem is érdekelte. Futva indult a csoportosulás felé, ahol a vitézül ellenálló gyerekeket egy, a fegyver tusával a fejére mért ütéssel bírták nyugalomra, amitől ő azonnal elveszítette az eszméletét.
A gyermek koszos volt és bányászruhát viselt, mint a többi rab. Arca sápadt volt, ahogy a lények a peremnél közös erővel a magasba emelték és nagyot taszítva a magatehetetlen testen áthajították a vékony deszkákból eszkábált korláton. Az angyal egy másodperccel utána ért oda és ugrott fel a korlátra, majd onnan a gyermek után. Hűvös, párás levegő csapott az arcába, ahogy a mélybe bukott.
Összeszorult a tüdeje és a torka, ahogy felfogta az alatta elterülő mélységet és a kék vízfelszínt, amibe pillantás és gondolkodás nélkül vetette magát. Több száz méterről zuhantak, és tudta, hogy hiába a víz alattuk, a becsapódást nem élhetik túl, hacsak nem lassít magukon.
A fiú méterekkel előtte járt, de legalább látta őt. A kék felszín sebesen közeledett, Angel pedig érezte, hogy egy másodperce sincs átgondolni a helyzetet. Ahogy meglátta a zuhanó, forduló gyerek testét, a tekintetét rászegezte, és tenyereit összecsapta maga előtt. Kék lángok nyelték magába, majd a lángok kíséretében megjelent a fiú mellett és azonnal magához szorította. A másik tenyerét elhúzta a nyakörve felett, majd a karját maguk elé tartotta, hogy a vízfelszín ütése kevésbé érje a gyermeket. Már csak méterek voltak hátra a becsapódásig, amikor Angel összeszorította a fogait és kitárta a hirtelen előtűnő szárnyait. Pontosan tudta, hogy fájni fog, hiszen nemrég sérült meg szinte ugyanígy, és azzal is tisztában volt, hogy a szárnyak adta fékezés csak az ütközés erejének egy részét veszi el, mert már túl közel voltak a víztömeghez.
Nem tévedett, a pokoli fájdalom valósággal berobbant a lapockáiba és a fejébe érve elkábította annyira, hogy a becsapódást szinte nem is észlelte. Amikor már a jegesnek tűnő vízben magához tért, megrázta a fejét. A víz ezernyi tűként szurkálta mindenhol, de fel kellett buknia a felszínre. A hátában, nyakában és vállaiban érzett égető fájdalom nem múlt el, és biztos volt benne, hogy ezzel a művelettel napokra kikészítette a szárnyait és egy kissé magát is leamortizálta.
Óvatos, de a hideg miatt esetlen mozdulatokkal rázta meg a vállait, a szárnyai pedig lefoszlottak róla. Mivel megmozdítani nem tudta őket a sérülés miatt, úszni se lehetett velük, ezért el kellett rejtenie őket. Nagyokat rúgva úszott a világosság, a felszín felé, magával húzva a fiú ernyedt testét, próbálva kizárni a karjában érzett szúró fájdalmat.
Utólag visszagondolva, ha több ideje lett volna, Amee helikopija elkaphatta volna őket. Vagy, ha kijelöl egy területet, Amee szabadon tartotta volna érkezési pontnak, bár a sebességükön akkor is csökkentenie kellett volna. De nem volt idő átgondolni a helyzetet vagy tervet készíteni. Az ösztönei vezették a bajbajutotthoz és figyelmeztették a nyakörvre is, de mindez nem volt tudatos és nagyon hirtelen történt.
Köhögve és levegő után kapva szakította át a vízfelszínt. Még ki se nyitotta a szemét a hajából csöpörgő és a csapkodásától felfröccsenő víz miatt, még épp hogy belekezdett a gyermek magasabbra emelésének mozdulatába, mikor egy erős kéz nyúlt a hóna alá és beemelte mindkettőjüket egy csónakba. Levegőt kapkodva nyitotta fel a szemeit és fordult esetlenül a hasára. Még mindig tombolt az égető fájdalom a nyakától a háta közepéig, és nem érezte úgy magát, hogy képes lett volna felülni. Várta, hogy az érzés csituljon kissé és mentális falait felvonva szorította ki a tudatából az őt megbénító kínt.
Egy fél perces koncentráció után betört a fülébe a külvilág zaja és a bőrén érezte a hideg szellőt, ami miatt remegett, olyannyira kihűlt a vízben. Fél kézzel felnyomta magát, de közben kezek ragadták meg a vállait és segítettek neki felülni. Egy férfi húzta fel, aggódó arckifejezéssel figyelve Angelt. Barna, vállig érő haját összefogva viselte, arcán bajuszt és kecskeszakállat növesztett, kékes szemei pedig illettek világoskék, kopott ponchójához.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva, és továbbra se engedte el a lány vállait. – Sajnos későn érkeztem.
– Megmaradok – nyögte Angel és mélyeket lélegezve próbált felélénkülni a becsapódás és a jeges víz utóhatásaiból. – Rá se ránts! A lényeg, hogy itt vagy. Obi-wan?
– Itt vagyok – mondta egy fiúhang, és egy vizes üstök került látótérbe a férfi válla mellett.
– Ő rendben lesz – mondta a ponchós alak –, de te komolyan megsérültél.
– Sajnos nincs időm pihengetni – sóhajtotta fájdalmasan a lány. – Amee!
Szavára a robot a szokásos lángokkal jelent meg a csónak szabad felében.
– A rózsaszínt kérném! – mondta neki, mire a robot dobbantva eltűnt és kisvártatva újra megjelent, kezében egy, a kért színű folyadékkal teli fiolával. Angel a dugóra ráharapva azt a vízbe köpte és felhajtotta a szert.
– Ettől jobban leszel? – kérdezte Obi-wan, reménykedve megmentője gyógyulásában.
– Valami olyasmi – bólintott rá a lány halvány mosollyal, ahogy izmai ellazultak és a fájdalom tovatűnt. De nem hazudott; nem maradhatott, mert a lelkében érzett tombolás húzta vissza, egy másik világ levegőben repülő bázisára, ahonnan valami borzalom kitörésének a közeledtét érezte. Indulnia kellett, hogy a katasztrófát megelőzze. Karját nyújtotta Amee-nek, aki belekapaszkodva állásba húzta. Az előtte térdeplő Jedi mester is felkelt.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életét! – mondta hálásan, amire a gyerek rákontrázott.
– Köszönöm neked! – bólogatott rá.
– Nagyon szívesen – Angel a száját félmosolyra húzta, majd lenézett a lábába kapaszkodó robotra, aki ezt látva dobbantott.
†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†
Jöttére ismét csend állt be az igazgató irodájában. Felemelve a fejét érdeklődő tekintetekkel találkozott. Furcsállva néztek rá, amit Angel meg tudott érteni, hiszen csurom víz volt mindene.
– Hol jártál? Vettél egy zuhanyt az égő szitu miatt? És a törülközés mért maradt el? – bukott ki Tonyból, amiért Steve igen csúnyán nézett rá, ő pedig válaszul csak megvonta a vállát.
– Hogy hol voltam, arról fogalmam sincs – felelte őszintén, és közben a nadrágszára alól kivonta a pálcáját –, de a víz nagyon hideg volt.
Magára irányítva íves, nyolcas mozdulatokat végzett, mire a pálcájából forró levegő tört elő, amivel elkezdte szárítani magát és a ruháit. Egy perc alatt végzett, de közben Clint folytatta a félbehagyott mondatát.
– Mit titkol még mindig? Mi történt, amiről mi, ügynökök se tudunk? – faggatta kitartóan Furyt.
Angel meglepődve engedte le a pálcás kezét és tekintete ismét az igazgató arcát fürkészte. Sejtette, hogy nem volt távol túl sokáig, de azt nem gondolta volna, hogy még semmire se jutottak azóta, hogy ő elment. Fury sokkal nehezebb falat volt, mint gondolta. A végén még kénytelen lesz saját maga megtörni az ellenállását, de ezzel sokat kockáztat. Az már azon a vonalon volt, vagy már túl rajta, amire nem léphetett rá, mert a hatáskörén kívülre esett. Viszont, ha most nem tudják jobb belátásra bírni az igazgatót, gondolta, akkor az itteni világ még a háború előtt elbukott.
– Továbbra sem vagyok hajlandó egy idetoppant idegen szavai alapján felülbírálni a döntéseimet!
– Megmentette az életemet! – méltatlankodott Emily, de az igazgató tovább fújtatott.
– Attól még bárki lehet!
– Mit akar?! – kiabált rá Angel remegő hangon, amit az újult erővel fellobbanó dühe és kétségbeesése táplált. Kezei ökölbe szorultak és megremegtek. Pálcája végéből vörös szikrák pattantak ki, amit a szobában tartózkodók ugyan észrevették, de nem tették szóvá a drámai pillanatban. – Nem hisz a szavamnak, nem hisz a bizonyítékoknak! Hát akkor mi felelne meg magának?! Mi lenne elég, ha már a vér és a halál nem az?!
– Angel! – Steve olyan lágyan szólította meg, hogy erre mindenki rákapta a tekintetét, még az angyal is. – Mi van a karoddal?
Aggódva lépett mellé, miközben a lány értetlenül emelte meg a kezeit. És valóban, Steve éles szeme egy sérülésen akadt meg. Fekete, testhez simuló pulóverét általában feltűrt ujjakkal hordta, és a szövetből kibújó bal alkarja elég furcsán nézett ki. Világos bőrén tenyérnyi méretű, élénk vöröses-kékes folt terült el, a karja külső oldalán a singcsont biztosította egyenesség helyett durva beugrást látott. Angel azonnal tudta, hogy ez egy csúnya, bevérzéses törés.
– Nem fáj? – kérdezte a Katona értetlenül, látva, hogy a lány még emelgeti és nézegeti a karját, mintha mit se érezne.
– Jesszusom! Hogy-hogy nem érzed? – döbbent meg Tony, látva a sérülést.
– Ez tényleg elég komoly – vonta össze a szemöldökét Sólyomszem, és Emily is közelebb lépett.
– Rendbe hozzam? – ajánlotta fel azonnal, mire Angel megrázta a fejét.
– Köszönöm, de inkább tartalékold az erőd! A bevett fájdalomcsillapító miatt nem érzem – felelt Steve kérdésére.
– Miért kellett a fájdalomcsillapító? – faggatta a Kapitány, az angyal pedig a pálcáját az övébe fűzve jobb kézfejéből lángokat idézett, majd azt ráfektette a sérült területre.
– Hasonló menetet nyomtam, mint korábban Emilyvel, épp csak rövidebb távon és becsapódással zárva a kört. – Lehunyt szemei miatt nem láthatta, de érezte a körülötte állók megdöbbenését és aggodalmát, ezért folytatta. – Túlélte mindenki, mert tenger volt alattunk, ezért érkeztem vizesen.
Hirtelen pattantak fel a szemhéjai és emelte fel a fejét. Azonnal megérezte a bajt.
– Hátra mindenki! Hozzám! – szólította ismét a gépmacskát, aki az értetlenül hátralépőket kikerülve ugrott mellé és kulcsolta ujjait a lábára.
Angel – bár nem végzett teljesen a gyógyítással, mégsem foglalkozott tovább a töréssel. Megemelte a fejét és ismét ruhát váltott: a kék lángok elhalásával piros, kétrészes egyenruhában és fekete, surranó bakancsban állt előttük. A piros kabát alatt piros, cipzáras pulóvert és fehér pólót viselt, a kabát hátán, illetve a bal felkarján fehér alapon fekete, nyomtatott betűkkel állt a neve: ANGEL. A kabát fekete, gumírozott anyagban végződött, sokzsebes volt, akár a nadrágja, melyen kétoldalt citromsárga sáv futott végig vékony, fekete vonalakkal közrefogva. Jobb felkarján kerek, fehér felvarrót viselt, melyben piros, négyzet alapon egy széles, narancssárga, csúsztatott pluszjel virított. Fekete bőrövén rádió és egyéb tokok váltak láthatóvá.
Ruhái körül biztonsági beülő jelent meg, a fekete, széles anyag minkét combja és a dereka körül futott, az alsó övrendszert az övcsat alatt egy karabiner fogta össze. Az öv az alsó részből kiindulva felfutott a gerincénél, át a vállain, és végül a mellkasán fogta össze egy másik, vörös karabiner. A két összekapcsoló karabinerbe három másik kapcsolódott, melyek elöl is összefogták a beülőt. A biztonsági felszerelésen lógott több másik karabiner, de egy rövidebb, összetekert kötél is.
– Megint elmész? – kérdezte Tony, majd meg se várva a választ folytatta. – Hová? – nézett végig rajta.
– Nem tudom – felelte őszintén Angel, épp csak egy pillanatra nézve a Zsenire. Karperecét arcához emelte és ajkait lágy, idegen szó hagyta el.
– Caro togdo! – A lángok azonnal felcsaptak, és a csapat megint magára maradt.
†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†
Angel és Amee egy helikopter belsejébe érkeztek, a lány a rotor hangos zúgásán kívül semmi mást nem hallott. A helikopter egy orvosi jármű volt, a benn tartott felszerelések és a hordágy ezt azonnal egyértelműsítette. Érkezésüket nem vették észre, mert a pilóta több helyre figyelt egyszerre; a monstrum irányban tartására, a gép alatti eseményekre és a kollégáira. A másik két férfi épp a levegőben tartózkodott. Mindük ugyanolyan formaruhát viselt, mint az angyal.
Angel a nyitott tolóajtóhoz ugrott, és felmérte a helyzetet. Alatta legalább két kilométeres mélység terült el, kisebb mezők és óriási fenyőfák, melyek szilárdan meredtek az ég felé. Egy völgyben voltak. A helikopter alatt tíz-tizenöt, de talán húsz méterre egy drótkötél futott keresztül, az egyik hegy oldalából a másik hegyoldal aljáig. A pályán épp abban a pillanatban érkezett le egy szállításra használt, deszkákból épített kosár; irtózatos sebességgel csapódott be a drótpálya végére épített bódéba. Robbanás, törött deszkák és por szállt mindenfelé.
A dróton két férfi lógott: a ruhája hátán lévő felirat szerint a szanitéc és egy belé kapaszkodó, testesebb civil férfi. A szőke ápoló a beülőjét a drótra akasztotta, két kézzel a nem túl vastag, sodrott fémszálba kapaszkodva igen szorult helyzetben volt. Csak ő tartotta meg kettejük súlyát attól, hogy a szállítóeszköz sorsára jussanak; az őket tartó karabinert a kezeivel fékezte vissza. Arccal a völgy felé lógott, és bár fekete bőrkesztyűt viselt, felkiáltott a fájdalomtól, ahogy a fém az anyagon keresztül vágta a tenyerét.
Társa, aki a helikopter oldalára szerelt csörlőn ereszkedett egyre lejjebb, igyekezett a segítségére, de Angel sem habozott sokat. Már meg volt a terve, ezúttal szárnyak nélküli beavatkozást tervezett. Kezein fekete, hasítékbőrkesztyű jelent meg, arcán pedig egy bizonytalan kifejezés, ahogy visszább húzódott és nagy levegőt vett. Az ereiben száguldó vér szinte megfagyott, de érezte, ahogy a mágiája átjárja, és az Erő irányítja a mozdulatait, miközben nagy lendülettel kiugrott a helikopterből.
Ha Angel normális lett volna, sosem próbálkozik meg az ugrással. Menekülés lehetősége nélküli öngyilkosság – bárki ezt mondta volna. De ő nem volt normális: a cselekvésén emberéletek és világok sorsa múlt, a varázsereje, a rengeteg megtanult technika és az Erő segítette nap, mint nap, bevetésről bevetésre, mozdulatról mozdulatra. Minden megtanult technikáért keményen megküzdött, semmit sem kapott ingyen. A fizetendő ár most is fennállt: a tériszony leküzdése, ami mindig igyekezett őt megbénítani.
Ám Angel egy pillanatra se tétovázott. Látta a célt maga előtt, a mozdulatsort, amelyet végre kellett hajtania. Tudta, hogy pontosan úgy fog tenni, ahogy tennie kell, és minden úgy fog történni, ahogy történnie kell. Egy pillanatra átfutott rajta a félelem, hogy a marka talán túl gyenge, és a drót egyszerűen kicsúszik majd a kezéből, de ezt a gondolatot is a háttérbe szorította. Minden mást kizárt a figyelméből, a látása csak a célterületre korlátozódott.
De ahogy elrugaszkodott és a bakancsa talpa elszakadt a helikopter küszöbétől, a levegőben az alatta elterülő mélység, a drót és a két férfi képe eltűnt és bevillant egy tágas, sötét helyiség. A levegő nyirkos volt és a belégzése depresszív, szorító érzést keltett. A következő pillanatban a szoba sarkát látta, ahol egy férfi ült a falnak dőlve, összebilincselt kezekkel. Sápadt, fehér arca szinte világított a sötétben, a bőrén kisebb-nagyobb sebek húzódtak. Fekete, vállig érő haja keretezte beesett arcát, a szemei le voltak hunyva, a feje oldalra bukott, de nem szuszogott jólesően. Nem az álmok édes birodalma rántotta jótékonyan magába. Elvesztette az eszméletét és haldoklott, már nem volt sok ideje hátra.
Villanásszerűen váltott a kép vissza, Angel pedig sikoltással vette tudomásul a hirtelen változott helyzetét, hogy már semennyi ideje sem maradt. Az utolsó pillanatban kapta el a drótot, nagyon megrántva azt a hirtelen érkezésével. A szanitéc ismét felkiáltott, ahogy erősen kilengtek, a belé kapaszkodó, szellemi fogyatékos férfi pedig egyenesen felzokogott. A lány is felkiáltott, bal kezével szinte azonnal elengedte a drótot és leeresztette maga mellé. Fájdalmas grimasszal rázta le, miközben a kilengése csillapodott, és zaklatott gondolatait is rendszerezte. Nem volt elég a mélységi iszonya és a törött karjának a fájdalma, még a riasztás is közbeszólt.
Ez a villanás a csaknem a lehető legrosszabbkor jött, ha csak egy pillanattal is tovább tart, már nem érte volna el a drótot, és hoppanálhatott volna vissza a gépre, ezzel kicsúszva az időből. Megrázta a fejét és a másik kezét is a magasba emelve megragadta a fémet. Minden más körülményt, gondolatot és a fájdalmat a háttérbe tolt, csak a legfontosabbra összpontosított, hogy a két férfinek azonnal segítenie kell, mielőtt az ápoló kitartása megtörik. Alig egy méterre érkezett tőlük, kezeivel azonnal mászni kezdett és tekintetét szigorúan rájuk szegezte.
– Michael, mi az isten folyik itt? – szólt bele idegesen a bőrkabátot és napszemüveget viselő pilóta a rádióba. Kezével stabilan tartotta a gépet és közben irányította a csörlőt is.
– Angel! Ez Angel! – válaszolt a levegőben függő orvos meglepődve a sisakjából a szája elé nyúló mikrofonba, de nem tudta, hogy mennyire örülhet a lány közbeavatkozásának, hiszen figyelmeztette őket, hogy ha jönnie kell, akkor bajban vannak. Ezért inkább szólt, hogy tovább ereszkedhessen a bajbajutottakhoz, biztos, ami biztos alapon. – Thomas, engedj tovább, ne állítsd meg a csörlőt! Ki tudja, mi lesz még itt, jól jöhet a segítségem!
– Rendben! – felelt a pilóta, és bár nem láthatta senki, idegesen bólintott. Féltette a levegőben lógókat.
– Peter! – mikor odaért közvetlen melléjük, az angyal rákiabált az ápolóra a nagy zaj miatt, de a férfi nem tudott figyelni; az, hogy mindkettőjüket megtartsa nehezére esett, már csak másodpercekig tartott ki az akaratereje. Angel még közelebb mászott, kezeivel közrefogta a férfi kezeit, majd fél kézzel lenyúlt, és egyik plusz karabinerét az övékébe akasztotta, ezzel a saját beülőjét a dróton függőhöz biztosította. Szigorúan a mellette lógó alak arcára szegezte a tekintetét, mert tudta, hogy ha egy pillanatra is lenézne, a tériszony csak elvonná a figyelmét és megnehezítené a feladata végrehajtását. Kis lendületet véve másik kezével is visszamarkolt a drótra, és ismét rákiabált az ekkor már az oldalával és a vállával közvetlenül a mellkasához simuló férfira. – Engedd el! Nem lesz baj, Peter, de most el kell engedned!
A lány a propeller keltette szélzúgástól és susogástól, valamint a rotor zajától szinte alig hallotta a saját hangját, de a fehér sisakban küzdő férfi az erőlködés miatt a saját kiabálásától se hallhatta meg az ő utasítását. Utolsó esélyként homlokát Peter sisakjának homlokrészének támasztotta, a lentebb lévő kezével pedig elengedte a drótot és megérintette a férfi kezét. A csörlőn, tőlük alig méterekre lógó Dr. Lüdwitz elhűlten nézte, hogy Peter kezei egyszerre hanyatlottak le és a feje is oldalra bukott, a hármas pedig szabadon kezdett lecsúszni a huzalon. Angelnek sikerült időben elengednie a másik kezével a drótot, és alighogy elkezdtek felgyorsulni, a kék lángok elnyelték őket és a felharsanó kiáltásukat.
Az alattuk lévő mezőre érkeztek, de igen nagy lendülettel. Talajt érve, egymásba gabalyodva gurultak a földön egy-két bukfencet vetve, míg végül nyekkenve és nyögve állapodtak meg. Angel bújt ki először az emberrakás alól, őt balról kapta el a becsapódás és Peter is ráesett, sisakjával keményen lefejelve őt. Miután átborultak egyszer a világ körül, rájuk érkezett a civil sérült, aki immáron teljesen elveszítette az eszméletét.
Az angyal sietve talpra állt és lefordította a zúzódásos, véres arcú férfit a szintén mozdulatlan ápolóról. Kezeiről lerántotta a kesztyűit. Ellenőrizte a civil állapotát, aki még életben volt, de érezte, ahogy a kezét ismét megkötötték és nem segíthet rajta; a sorsát a helikopter személyzetének kellett biztosítania. Peterhez fordult, tenyerét az alélt nyakára fektette és megnyugodott, mikor megérezte a határozott lüktetést és a levegő áramlását. A helikopter egyre közeledett, a csörlőn továbbra is ott lógó orvossal.
– Peter! Peter, térj magadhoz! – Megrázta a férfi vállait, majd mikor ez nem használt, félrehajtotta a szája elé kinyúló – csodával határos módon épen maradt – mikrofont, és tenyerét az arcára fektette. – Ébredj!
Az ápoló arca fájdalmas kifejezést öltött és néhány pillanattal később felnyitotta a szemeit. A kékeszöld szempár pislogott néhányat, hogy élesítse a látott képet, majd ahogy a kép helyreállt, értetlenül nézett a fölé hajolóra.
– Te? – kérdezte döbbenten, majd a lány segítségével felült. Ahogy körbenézett, a döbbenete fokozódott. – Mi történt? És miért fáj mindenem? – nyögött fel, ráébredve, hogy élnek, és a felszíni fájdalom szétterjedt a testében.
– Jöttem, mert jönnöm kellett – felelte a lány. – Nincs nagy bajod, bár bukfenceztünk egy-két erőset, miután földet értünk – magyarázta.
– Akkor hát... megmentettél! Köszönöm! – szinte nyögte, ahogy felfogta a hirtelen változást. Egy kissé lüktetett is a feje, de próbálta ignorálni a kellemetlenséget.
– Nincs mit! – felelte egyszerűen Angel.
– A fejed... – mutatott a lány jobb szemöldöke feletti sebre, mely vérzett. – El kell látni.
– A beteged ő – bökött a fejével a háta mögé, mire az ápoló felélénkült –, és Michael mindjárt itt lesz, hogy ellássátok.
Peter bólintott, feltérdelt és megkezdte a beteg vizsgálatát. A tenyerei fájtak, de nem volt vészes a sérülése, csupán véraláfutásos zúzódások, melyek kissé ügyetlenebbé tették. Miközben a helikopter ereszkedni kezdett Angel összeszedte a kesztyűit, felkelt, és a tekintete összekapcsolódott a csörlőn függő orvossal, aki vagy húsz méterre lehetett a földtől, de legalább negyvenre tőlük. Kezét a homlokához érintette, és két ujjal szalutálva intett búcsúzásképp. Michael viszonozta a gesztust.
– Vigyázzatok egymásra! – mondta hangosan Angel a fokozódó zúgás miatt, és Peter felé fordult.
– Már mész is? – A lány fél mosollyal az arcán bólintott és hátrálni kezdett. – Köszönjük!
Ismét bólintott, és Amee jelent meg mellette, közvetlenül a lábához érkezve. Az ápoló egy kissé megijedt a furcsa jövevénytől, de a lány barátságosan nézett le a robotra, aki várakozóan nézett vissza rá. Angel bólintott, és karperecét ismét a szájához emelte.
– Caro togdo! – suttogta, mire a felcsapó lángok azonnal elnyelték őket.
A Gladiátor c. filmről
http://hu.wikipedia.org/wiki/Commodus_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r
http://www.youtube.com/watch?v=a8Tj3qlh6o8
http://www.youtube.com/watch?v=exABom-L808
http://hu.wikipedia.org/wiki/Colosseum
A Medicopter 117 világáról
A szereplők: Thomas Wächter (pilóta), Peter Berger (ápoló/szanitéc), Dr. Michael Lüdwitz (mentőorvos)
03 évad 12 epizód: A szakadék felett
Az alkalmazott biztonságtechnikai eszközökről – avagy hogyan is néz ki egy vagy egy karabiner:
A Harry Potter világából
Conjunctiva inflammatio – Kötőhártya gyújtó átok (latin szavakból, magam készítettem /kötőhártya gyulladás/)
Bár a varázslat többször is szerepel a negyedik kötetben – Viktor Krum használja a Trimágus Tusa első próbáján a sárkány ellen, ugyanis a sárkány leggyengébb pontja a szeme. Később kiderül, hogy Sirius is ezt javasolta volna Harrynek –, de a varázsige egyszer sem hangzik el semelyik részben.
A Star Wars világából
http://www.lspeed.info/index.php?topic=4438.0
http://starwarsmedia.hu/e107_plugins/content/content.php?content.191
Őrző – Vadász – Olvashattál róluk korábban itt darentől a Harry Potter és az Egyensúly harcosa - A kezdetek c. műben (mely történet egyébként személyes kedvencem, tehát ajánlom minden kedves olvasó szíves figyelmébe e remeket!), azonban ebben a történetben sokban különböznek; más tulajdonság, kinézet, cél. Két dologban hasonlítanak; a nevük, ill. egymás örök ellentétei és ellenfelei.
Hálásan köszönöm a használati és hozzájárulási engedélyt darennek, nélküle nem jöhetett volna létre e mű ebben a formában! Ezer köszönet! :)
JRR. Tolkien világából:
A szavakat a nyelvész, Tolkien magyarra fordított nyelvkönyveiből, szótáraiból szedegettem, alkottam össze.
Caro togdo! – Vezess oda!
http://parf-en-ereglass.hu/translations.html
*tog-[tOg] (inf. tegi["tEgi], jel. E/3 tôg[tO;g]) i. vezet, juttat, visz, hoz (vö. Q tuc-) Etym/395 [(Etym:) N tegi, tôg< √TUK]
ELÉG (VKINEK VMI) i. #feiria-
taw III [tAu] (len. daw[dAu]), do[dO]) hsz. oda, addig (vö. Q tar) (Etym/389), (VT/46:16), PE/19:52, PE/19:104 [(Etym-VT/46:) (N *taw< ONtō< √TA)]
ODA hsz. taw(len. daw, do)
*-as[As] (*-ias[jAs]) k. a kollektív főnevek (ld. #aegas, certhas, fennas, gammas, gobennas, !govannas, hobas, ínias, innas, panas, pennas, sarnas), a melléknévből képzett főnevek (ld. bellas, !faelas, hannas, #maeas, maenas, minas, ovras, tarias), ill. a cselekvést jelentő főnevek (ld. *cannas, faras, galas, gonathras, tobas, thinnas) egyik képzője (→ egy -i-tőhangzós, -n-re, -l-re vagy -r-re végződő szóhoz kapcsolódva a hosszabb -ias formában)
*car-[kAr] (imp. caro["kArO], jel. E/3 câr["kA;r], m. E/3 agor["AgOr], m. T/3(?) agorech["AgOrEx]) 1. i. (meg)tesz, elvégez, (meg)csinál (vö. cared, dýgar, othgar, rhugar, rhugarol, úgar, úgarol, ill. ú-gâr, úgar„(ő) nem teszi‟, avogaro!, avgaro! „ne tedd!‟,caro den i innaslín„legyen meg a te akaratod‟, szó szerint “legyen véghezvíve a te akaratod”, ArphentRíanTuorna, Man agorech? „?És azt mondta Rían Tuornak: Mit tettünk?‟) 2. i. készít, csinál (vö. cared, ndangar-, fergar, vmint Q car-) (ld. még echad-) VT/44:21, VT/44:25, WJ/371, WJ/415, PE/17:132, PE/17:144-45, TolkLang/21:09 [(WJ:) S agor< *akara]
_________________________________
Köszönöm, hogy elolvastad, a kritikának örülnék ヅ
II./2. fejezet <<<
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése