A Kapitány nyomában VIII.-IX.

†«.¸¸.°´¯`* VIII. Emlékek fogságában*´¯`°.¸¸.»†

Épp a férfi mellett térdepelt, hogy megtudja, ezúttal milyen tünettel kell szembenézniük. Első ránézésre egyszerű légszomjnak tűnt, bár annál jóval nagyobb riadalmat keltett. A Katona arca egészen elszürkült és Steve kapkodta a levegőt, úgy tűnt, mintha nem jutna belőle a tüdejébe.

Angel az arcára fektette a tenyerét, hogy ismét ráfókuszálhasson a baj forrására, ám ekkor a férfi vett egy sebes és felületes lélegzetet, aztán jobb tenyérrel megragadta az idegen bal alkarját, és a marka satuként rászorult a lány karjára. A mozdulat hirtelen volt és nem tudatos, valószínűleg a láztól forró testét akarta óvni ezzel Angel hűs érintésétől. A lány azonnal érezte, hogy ebből még baj lesz, de nem tudott az egyre erősödő szorításból kibújni, mivel a férfi felnyögött, kétrét görnyedt és ezzel a mozdulattal a mellkasához rántotta az ő karját is.

Angel látta, ahogy a Kapitány izmai megfeszültek, a másik tenyere ökölbe szorult és küzdött minden apró lélegzetért. Izzadságcseppes arca, összerándult arcizmai és tüzelő teste nem hagyott kétséget a lányban, hogy ez bizony egy igen heves lázgörcs. Még a gondolat végére sem ért, mikor tudatosult benne, hogy óriási bajban van és semmit sem tehet azért, hogy kikeveredjen belőle.

Abban a pillanatban már érezte is, hogy a görcs hatására Steve marka lassan tovább szorult az alkarján, hallotta ropogni a saját csontjait és érezte az ezzel járó fájdalmat. Azonban mindezt háttérbe tudta szorítani egy minimális időre azzal a tudattal, hogy az adott szituációban nem ő volt az első számú szenvedő alany.

A Perselustól eltanult okklumencia alkalmazásával képes volt a fájdalmat kitartani egy rövid ideig, épp addig, míg másik kezével előhúzta zsebkését a zsebéből, majd mikor az a kezében volt lendületesen kicsapta az eszközt, a foga közé vette a markolatát és tenyerét végighúzta a pengén, végigvágva a már eleve sebes, érzékeny bőrt. Vérző tenyerét azonnal a katona izzadságban úszó arcára nyomta, de a lázat és a görcsöt ez nem mulaszthatta el – ezt Angel is pontosan tudta.

A következő pillanatban egy újabb hullám kapta el Rogerst, aki hirtelen szorított a fogásán. Egy hangos reccsenés hallatszott, amit szorosan a lány fájdalmas kiáltása kísért. A kése az elnyíló ajkai közül, pengével előre zuhant a fűbe. Angel zihálva támaszkodott meg a másik tenyerén, a füvön.

Kétsége sem fért hozzá, hogy a görcs megszűnése előtt esélye sincs az alkarja kiszabadítására, mert a Katona határozott fogása egyetlen pillanatra sem lazult. Abban is biztos volt, hogy a görcs végére a karja szilánkosra fog törni, ha nem tesz valamit ellene. De a saját kitartása megtört abban a pillanatban, ahogy a kését kiejtette a szájából. Alig néhány másodperc múlva egy újabb szorítást követő újabb reccsenés és egy hosszú, elnyújtott kiáltás után arccal a fűbe zuhant, elveszítve az eszméletét.

Az első dolog, amit érzett, egy hűvös, puha kéz érintése volt a homlokán, aztán meghallotta a madarak halk csiripelését és a fák susogását. Rövidesen végigsimított rajta egy langyos, nyári szellő és az emlékei a helyükre billentek. A szemei azonnal felpattantak – pillantása most is aggodalommal volt teli – és fel is ült volna, ha egy kéz nem nyomta volna finoman a vállát a puha földnek, megakadályozva a hirtelen felkelésében.

– Nyugodj meg, ő jól van! – Mikor a szavak értelme eljutott az agyáig, addigra tudatosult benne, hogy a hang tulajdonosa épp fölé hajolt. Szőke hajtincsein ragyogva játszott a napfény, de szemei csillogását a nap játéka nem múlta felül. – Angel, örülök, hogy ismét eljöttél hozzánk! ­– mosolygott rá a reggel látott, hegyes fülű férfi.

– Herceg, ide mindig öröm visszatérni, főként, ha te is itt vagy! ­– mosolygott rá halványan a lány.

– Kérlek! Ezerszer kértelek már, hogy ne szólíts így!

– Bocsáss meg nekem Legolas, a Bakacsinerdő hercege! – csillant meg a lány szeme játékosan. A vendéglátója csak mosolyogva megforgatta a szemét.

Közben a lány felült, és megállapította, hogy valaki gondosan betekerte a karját fáslival és felkötötte egy háromszög kendővel. A fájdalom nagy részének hiánya azt is elárulta, hogy a fáslit bőven átitatták fájdalomcsillapítóval, az erőteljes szaga alapján pedig épp azzal, amit ő is használni szokott.

– Köszönöm, ez tökéletes munka! – nézett hálásan a tündére.

– Ez csak természetes, volt kitől tanulnom! Mindent megtaláltam a felszerelésed között – hajtott fejet Legolas a dicséretet hallva.

– Mi történt? Elengedett? – nézett fáradt, zavarodott tekintettel Angel a tündére.

– Amikor jelzést kaptam, azonnal elindultam ide, de mikor megérkeztem már láttam, hogy elkéstem. Addigra már a földön feküdtél, mozdulatlanul. – Legolas szemében nem volt már nyoma a korábbi pajkos vidámságnak. Tekintete a néhány méterrel arrébb fekvő, mozdulatlan alakon időzött. – Odaléptem és letérdeltem közétek, hogy lefeszítsem a kezét a karodról, de amikor hozzáértem... azt hiszem felébredt. Már nincs magánál – tette hozzá gyorsan, mikor látta, hogy Angel szeme megvillan a döbbenettől és az ijedségtől –, de amikor hozzáértem, hirtelen kinyitotta a szemét, és mikor meglátott téged és a kezedet a saját kezében, szörnyen megijedt. Még sose láttam ember arcán olyan iszonyatot... Úgy tűnt néhány pillanat alatt legyűrte a rohamot a puszta akaratával, és elengedve a karodat elveszítette az eszméletét a kimerültségtől.

A tündeherceg ismét várakozóan Angelre nézett, remélve, hogy a lány beavatja őt a részletekbe. Néhány perc csönd után a lány végül megszólalt, bár nem adott választ a Legolast leginkább foglalkoztató kérdésre.

– Ő egy igen lelkiismeretes katona. Nagyon komolyan veszi a barátai védelmét. A saját érdekében remélem, hogy erre később már nem fog emlékezni... – Ezúttal az ő tekintete pihent meg Steve-en. – Az ember lelkét sokkal nehezebb gyógyítani, mint a testét. Főképp az olyan lelket, ami már eleve sebes.

– Angel! Láttam az arcán a kezed véres lenyomatát. Mi történt? Nem működött?

– A vérmágia nem kisebb sérülések gyógyítására való. A lenyomatot az arcára a védelme érdekében tettem rá – felelt ismét Legolas szemébe nézve.

– A védelme érdekében? – értetlenkedett a férfi. – De hisz tudod, hogy sosem bántanánk a barátaidat...

– De azt nem tudhattam – szakította őt félbe a lány türelmesen –, hogy ő az állapotából adódóan mit és hogyan fog tenni. Megmérgezték, a testében olyan veszélyes méreg dúl, amely egy közönséges embert néhány pillanat alatt megölne. Nem láttam még ilyet soha, ezért váratlan dolgok történhetnek. Lázában magához térve, ha az elméje becsapta volna őt, akár ellenségnek is láthatott volna titeket, és ebből kifolyólag rátok is támadhatott volna. A feltétlen bizalmamat élvezi, a történtektől függetlenül, és ennek számotokra is látható nyomát kellett, hogy hagyjam. Arra is gondolnom kellett, hogy ha a törésnél vérezni kezd a karom, az erőszakkal kiontott vérem ne okozzon bajt, mert nem voltam biztos benne, hogy számít-e az, ha nem tudatosan történik az erőszak.

Legolas bólintott az okfejtésre. Pontosan tudta, hogy mit tesz Angel erővel kiontott vére, mert látta már, ahogyan a vérontás pillanatában a támadó harcosok élete semmivé foszlott egyetlen pillanat alatt. Jól emlékezett az érzésekre is, amik őt elöntötték akkor, mikor látta megsérülni a lányt – az iszonyatra és a félelemre. Akkor megfogadta, hogy minden erejével igyekszik majd megóvni őt, hogy az eset soha többé ne ismétlődhessen meg. Azonban később ráébredt, hogy a fogadalmát nem képes betartani. Angel olyan harcokat vívott meg olyan módszerekkel, amelyeket ő sokszor meg sem érthetett.

– Miért nem védekeztél? Mi történt? – kérdezte a tünde halkan, tudván, hogy erre a kérdésre a társának nem lesz könnyű válaszolnia. Mintha csak előre látta volna, a lány nem adott választ azonnal. Arcán ébredése óta most először lehetett látni, hogy megrázkódtatás érte. Felelete szakadozottan érkezett, miközben a tekintete ismét a katonára révedt.

– Nem tudtam… képtelen voltam...! Ha valakit ennyi ideig gyógyítok… ilyen súlyos sérüléssel vagy betegséggel, az erőm teljesen ráhangolódik… megérzem, ha felébred, vagy ha rosszabbul van… még mielőtt az megtörténne. Összekapcsolódunk... Az erőm teljesen az ő védelmének szolgálatára hangolódik. Ezért ha rám támad… nem tudok védekezni… Lehetetlen… Akár meg is ölhet, anélkül, hogy bármit tehetnék a védelmemben. De ez egy vállalható kockázat értetek. Ezért kell mindig olyan helyen lennem, ahol barátok vesznek körül.

– Értem – mondta a tünde lassan, de bátorítóan. – Itt mindig támogatásra lelsz.

– Köszönöm – hajtotta le a fejét hálásan a lány.

A percek tovatűntek, azonban az őket körülvevő természet erre fittyet hányt: a madarak éneke és a fák susogása lassan elűzte a beszélgetésük utolsó mondatainak keserű érzését. Angel hitt benne, hogy a táj varázsa elűz minden fájdalmat, ha időt adnak neki.

Ekkor vette észre, hogy jobb kézfejét is gondos kötés fedi. A szívét melegség járta át. Legolas mindig alapos volt és figyelt a jelekre. Sosem csalódott benne. Lassan felkelt és Steve-hez sétált, majd letérdelve mellé tenyerét a Katona arcára fektette. A férfi valóban nem volt magánál és a láza még mindig túl magasnak tűnt. A homloka verejtékben fürdött és a bőre sütött Angel érintése alatt. Ha ezen hamar nem változtat, a lázgörcs vissza fog térni.

Visszatelepedve a tünde mellé, leakasztotta a nyakából a háromszög-kendőt és elkezdte letekerni a karjáról a fájdalomcsillapítóba áztatott fáslit. Legolas nem szólt semmit, csak csendesen figyelte a lányt, miközben az az ölébe fektetett alkarjáról eltüntette az anyagot. Angel kisebb örömmel nyugtázta, hogy a karján hámsérülés nem keletkezett, így nem is vérzett, azonban összességében leginkább a sérülés látványa nyugtalanította. Az alkarja úgy nézett ki, mint egy túlklopfolt csirkenyak, csak kékeszöld színben. Mély, lassú lélegzetet véve lehunyta szemeit és bekötözött tenyerét, melyen felcsaptak a kék lángnyelvek, a sérült területre fektette.

Negyed óra múltán nyitotta ki újra a szemét, hogy aztán megkérje Legolast, hogy egy óra elteltével térjen vissza, mert a segítségét akarta kérni. A férfi nem kérdezett vagy értetlenkedett, tudta, hogy Angel kérésének mindig oka van. A lány vállát megérintve távozott, hogy tudassa vele, bízik benne.

†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†

Angel, kiszakítva magát a nem túl kellemes emlékből, a kezét Steve homlokáról az arcára csúsztatta és lassú, halk éneklésbe kezdett. Az ének közben gyakran a hűs vízbe mártotta a tenyerét, melyet a férfi homlokára helyezett, vagy csak beletúrt a szőkésbarna, izzadt tincsek közé, így hűtve Rogers lázát. Szomorú verssorai, annak ellenére, hogy halkan énekelte őket, messzire hangoztak az erdőben, a táj pedig csendben várta és itta szavain keresztül a fájdalmát, hogy ezzel is könnyíthessen a lány lelkén.

Hol egy válasz, sok kérdés nyakig betemet,

Hogy mi a kód, ami bezárja a szíveket?

Hogy miben hisznek, csak figyeld meg a szemeket!

Hogy a jó tényleg egyenes vagy sziklás és meredek?

Tudom, érzed; a dráma vége közeleg,

Olyan fény jön, hogy a horizont is beremeg!

Olyan hajnal, ami nem bántja a szemedet,

Csak mutatja az irányt, kisimítja a hegeket.

Isten kertjéből neked küldök levelet;

Ezer év fájdalom, de én mégis nevetek…

Tudod, rólam minden hazug szitok lepereg,

Csak azt nézd, amit csinálok, felejtsd el a nevemet!

Ez nem a szabadság, ezek csak szerepek,

Még mindig nyújtom, hát fogd már meg a kezemet!

Ébredj hát kertváros, vele a telepek,

Hogy a mi a célunk, az út legyen, vagyis a szeretet!

Bármerre vitt az út és bármit találtam,

Egyedül voltam ott, de nem a magányban;

Együtt táncoltam én és a földgolyó,

Isteni cerkával, isteni rajzoló.

Amiről beszélek, kevesen értik meg,

Ahogy az életük kevesen élik meg.

Bárhova utazz is, ez majd elkísér,

Eszedbe fog jutni, hogy te is segítsél.

Valaki felkeltett téged és engem is,

Az út az áldás, már mindegy, hogy merre visz.

Béke a szívemben, béke a házamban,

Nincsen szögesdrót és nincs is lánctalpam,

Feladni nem fogom, és nem is tudnám már,

Az ég az országom, és ott fent nincs határ.

Törékeny szív, porból lett különös szerkezet,

Lényed partján a hajó megérkezett,

Zászló kibont és a rakomány hír;

Az, hogy az emberben isteni lényt őriz a szív.

Porból lett különös szerkezet,

Öröm és fájdalom a vérerekben evez,

Az élet gályáján a rakomány hír;

Az, hogy az emberben isteni lényt őriz a szív.

Magadban nem bízol, ha nekem nem hiszel,

Ugorj a mélybe már, mindig csak centizel,

Amitől félni tudsz, lásd meg, hogy délibáb,

Amikor nézlek, akár üvegen nézni át.

A célhoz elérni, értsd meg, hogy nem lehet,

Hol virágok helyett nőknél is fegyverek.

Ne keress sötétben, ott nem fogsz találni,

Egy felhőkarcoló majd fel fog zabálni.

A látszat világa; szirének éneke,

Kérdezd a tükörtől: egy gép az érez –e?

A múltam felesnyi, az előbb megittam,

Az élet pillanat, a most az elillan.

A cirkusz ingyenes, figyeld és meglátod,

Nincs okos ellenség, csak buta barátok.

Hatalmas óceán, tutajunk apró csak,

Elsüllyedtek, akik magukkal harcoltak.

Törékeny szív, porból lett különös szerkezet,

Lényed partján a hajó megérkezett,

Zászló kibont és a rakomány hír;

Az, hogy az emberben isteni lényt őriz a szív.

Porból lett különös szerkezet,

Öröm és fájdalom a vérerekben evez,

Az élet gályáján a rakomány hír;

Az, hogy az emberben isteni lényt őriz a szív.

Minden nap látom, hogy megtörnek a gyerekek,

Lelkem viharfelhő, érzem, ahogy csepereg…

A képre koncentrálj, hagyd már a keretet,

Mert ideje, hogy elássuk ezt a sok szemetet!

Az élet írja, mi eljátsszuk a szerepet,

Egy emberöltőn át megannyi jelenet,

Vastaps és könnyek áztatják a szemeket,

Ha ledobod a jelmezed, véget ér az őrület…

Az élet miatt jöttem, de minden nap temetek,

Érzem, hogy meghaltok, hideg a kezetek...

Engedd és meglátod, tábortűz lehetek,

Hol leültök és megérted, hogy miért nevetek!

Tudom, érzed; a dráma vége közeleg,

Olyan fény jön, hogy a horizont is beremeg,

Olyan kór, ami felnyitja a szemeket,

Megmutatja a hibát, amit ember csak tehetett...

Törékeny szív, porból lett különös szerkezet,

Lényed partján a hajó megérkezett,

Zászló kibont és a rakomány hír;

Az, hogy az emberben isteni lényt őriz a szív.

Porból lett különös szerkezet,

Öröm és fájdalom a vérerekben evez,

Az élet gályáján a rakomány hír;

Az, hogy az emberben isteni lényt őriz a szív.

Mennyei hírt... hmm, őriz a szív...

Angel elhallgatott, és néhány másodperc múlva a mély csendből felhangzott egy madárcsicsergés, majd a természet lassan ismét betöltötte hangjával a némaságot. A fák tovább susogtak és egy kéz óvatos érintése a vállán tudatta vele, hogy a barátja visszaérkezett és letelepedett mellé a parton, a homokba. Néhány pillanat múlva a férfi lágy hangja megtörte a szótlanságukat.

– Ez ma a második dal, amely hallatán a szívem egyszerre kap új életre és hasad darabokra. A te énekedet az erdő, a fák, a tavak és az itt élő állatok is úgy hallgatják, mintha a szívükből jönne a mérhetetlen fájdalom és a szeretet. A természet a hallgatásával is fejet hajt a szavaid előtt, ahogyan én is. Csodálatosan énekelsz! – Angel egy fáradt, de hálás félmosolyt küldött felé. – A másik dal, amit a barátod megnyugtatására énekeltél, messziről hallgatva is mély nyugalommal töltött el.

– Jó tanító nélkül nem működött volna. De hiszen tudod, te tanítottad meg.

– Még sosem éreztem ekkora erőt e dalban más szájából. Ez olyasmi, ami nem tanítható.

– Ugyan, kérlek! – Angel zavarában lehajtotta a fejét. – Túldicsérsz...

A tünde csak egy halvány mosollyal válaszolt és elhallgatott. Nem akarta zavarba hozni a lányt, aki látszólag néhány perc múlva visszatért a valóság sziklás földjére, mert az arca komolyságot és elszántságot tükrözött.

– A segítségedet szeretném kérni. Az időnk elfogyott – kezdett bele, miközben vizes tenyerét az ölében nyugvó férfi arcán nyugtatta. – Mindkettőnknek. Nincs meg az ellenszer, amit a gép azóta keres, mióta ideértünk – mutatott közben a laptopjára. – De még ha meg is találnánk sem biztos, hogy ilyen szintű fertőzöttség esetén az segít majd rajta. Nagyon csekély az esélye annak, hogy felgyógyul, mert túlságosan kimerült már.Utolsó lehetőségként a vérem lehet, hogy képes lesz meggyógyítani őt, viszont közben biztos védelemre van szükségünk, mert nem leszek magamnál, és előfordulhat, hogy ez az állapot sokáig tart majd.

– Hogy érted ezt? Hogy képes a véred meggyógyítani? Nem veszélyes ez? – kérdezgette a tünde értetlenül.

– Van a vérmágiának olyan szintje, amely lehetőséget ad arra, hogy két test egy véren osztozzon. Valószínűleg én is meg fogok betegedni, de ahogy a vére a véremmel keveredve kitisztul, ő meggyógyul, és utána ő fog meggyógyítani.

– Te is megbetegszel… de hiszen akkor… – Legolas az őrszemek jelentéseiből pontosan emlékezett az idegen férfi tüneteire, és azt is tudta, hogy csak Angel varázsereje tudta azokat legtöbbször megfékezni, ezért élt még a férfi. De ő nem tud majd rajta segíteni, nem tudja majd a fellépő bajokat elmulasztani, ezzel tisztában volt, és ezt a lánynak is tudnia kellett.

– Ebbe bele is halhatsz…! – A tünde szeme vádlón és elkeseredetten villant meg. Tudta, hogy a neheztelése ellenére a lány már eldöntötte a kérdést, hiába szállt vitába vele.

– Nincs több ideje! Ez a feladatom, a kötelességem, az egyetlen, amiért élek és itt vagyok. – Bár nem emelte fel a hangját és nem beszélt kioktatóan, mégis, Legolas úgy érezte magát, mint egy feleselő és feledékeny tanuló, akit a mestere alaposan rendreutasítva emlékeztet arra, amit elfelejtett.  – Bármelyikőtökért kérdés nélkül megtenném, amit most érte teszek, mert ez a feladatom, és mert ezt akarom tenni. A fejemben él a gondolat és a szívemben érzem, hogy élnem kell, mert még rengeteg dolgom van, ezért nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy meghaljak. – Majd nyugodtabb hangon hozzátette: – Kérlek, bocsáss meg, de a segítségedet kérem, nem az engedélyedet. Tudom, hogy aggódsz, de csak azt mondhatom, amit eddig; kérlek, bízz bennem!

A tekintetük percekre összefonódott, Angel látta, hogy Legolas aggódik, félti őt, a férfi pedig látta az elhatározás kiolthatatlan tűzét lobogni a lány barna szemében.

– Melletted állok, ahogy eddig! – Nehéz szívvel döntött ebben a patt helyzetben, de az ő dolga az volt, hogy támogassa Angelt, nem pedig az, hogy megkérdőjelezze. – Mit fogsz tenni? Miben tudok segíteni? – tudakolta.

– Elsősorban védelemre lesz szükségünk, mert lehet, hogy a mágiám csak kettőnkre fog koncentrálódni. Tudom, hogy a Bakacsinerdő az oltalmatok alatt áll, azonban kósza uruk-hai és ork-csapatok bármikor járhatnak erre.

– A legjobb harcosaimat állítom körülöttetek őrségben, én pedig végig veletek maradok. Megvédünk titeket, erre a szavamat adom! – fogadkozott a tünde határozott tekintettel, a lány pedig tudta, hogy valóban így lesz majd.

– Köszönöm! Amire még nagy szükség lesz, az tűzifa estére, hogy az elemek harmóniája teljes legyen. – Legolas bólintott. – Tudnod kell még, hogy fogalmam sincs, meddig fog tartani. Lehet, hogy pár óra lesz csupán, de az is lehet, hogy napokba is beletelik, mire mind a ketten felgyógyulunk.

– Értesítem atyámat, és hamar visszatérek az őrséggel!

– Köszönöm, barátom!

– Sose tedd! – megszorítva Angel vállát Legolas felállt, és egy pillanattal később az erdő elnyelte a férfi magas alakját.

Angel szintén felkelt, finoman a szárazra húzta a Kapitányt, majd takarót terített rá és egy másikat betűrt a feje alá. Leellenőrizte a laptopját is, de a diagramok és számítások őrült villanásai nem maradtak abba. Kivett néhány üveget a fadobozkából, és sorba felállította őket a doboz lezárt fedelén. Mindegyik üveg rejtett valamit: volt, amiben színes folyadék pihent, de akadt olyan is, amelyben apró levelek feküdtek össze-vissza.

A lemenő nap fényében tért vissza Legolas, kezében egy halom tűzifával, melyet le is pakolt a tisztás közepére, majd Angel mellé térdelt, aki a fadoboz előtt ücsörgött.

– Ez itt – mutatott a lány az első üvegre, amelyben világoskék folyadék pihent – felébreszti a kábult embert, ha az orra elé tartod, hogy belélegezze a gőzét. Ezt már ismered – mutatott a másodikra, amely sötétkék folyadékot őrzött –, erős fájdalomcsillapító hatású. Ha csak csekélyebb bajra akarod adni, akkor vízzel hígítva tedd! Ez itt – mutatott a harmadik, zöldes folyadékra – altató. Néhány csepp elég belőle, mert igen erős. Ez – a negyedik, mély-lila folyadékra bökött – elállítja a vérzéseket. Ezt pedig – mutatott az utolsó üvegre, amiben a folyadék tinta-kék, majdnem fekete volt – ne használd, csak ha óriási baj van, amit a többi üveggel vagy más módszerrel megoldani nem tudsz.

– Mi van benne? – Legolas élénk szemébe kíváncsiság költözött.

– Az elő-halál eszenciája, egy kicsit másképpen. Aki iszik belőle, külsőre olyan látszatot kelt, mintha a lelke elhagyta volna a testét, de valójában csak egy falat húz a kettő közé, elválasztva őket egymástól. Abból az állapotból visszahozni valakit csak egy angyal tud. Néhány csepp elég belőle. Ha ezt használod, akkor az utolsó üvegben lévő füveket szórd a tűzbe, és azonnal kérj segítséget. Sajnos a gyógyszerek valószínűleg nem fognak hatni a betegség tünetei ellen, mert azokat a mágia hívatott elmulasztani, úgyhogy arra ne is próbáld használni. A laptop, ha csipog, ne törődj vele, csak azt jelzi, hogy megtalálta az ellenszert.

Legolas egy bólintással jelezte, hogy megjegyzett mindent. Pár perccel később már javában lobogott a tűz, elűzve a tisztásról az este sötétjét, miközben a tünde férfi és Angel is felkészültek. Előbbi a fegyverei készenlétbe állításával, vagyis a közelében való elhelyezésükkel, utóbbi a jobb tenyerén lévő kötés levágásával foglalatoskodott.

Még tisztán kirajzolódott rajta a korábbi vágás duzzadt és vörös vonala, ő azonban nem foglalkozott vele. Közelebb térdepelt Steve-hez, majd tünde barátja a kérésére egy hosszú és keskeny gézzel szorosan összekötötte Angel jobb kezét a Katona jobbjával. A két, összekötött tenyér közül egy keskeny késmarkolat lógott ki. A kétélű, gyufaszélességű, de annál hosszabb penge a két tenyér között feküdt keresztben, arra várva, hogy valaki hasznát vegye. A két kézfejet Angel kelta keresztes nyakláncával is körbetekerték a géz alatt.

Angel bólintott, mikor tünde erős csomót kötött a szoros kötés végére, majd a lány a nadrágja szára alól, egy rejtett tokból hosszú, faragott, sötét pálcát húzott elő.

– Ez...? – Legolas még sosem látott ilyesmit ezelőtt. A fapálca szépen megmunkált, óvott darabnak tűnt.

– Az ennyire összetett varázslatokat a biztonság kedvéért varázspálcával végzem el, így erősebb és pontosabb lesz.

Angel megvárta, míg a tünde bólint és hátrébb lép, majd a pálca végét az összekötözött tenyereikhez érintette, és lehunyt szemmel halk, duruzsoló kántálásba kezdett. Magabiztosan és kívülről fújta az igézet szövegét. Néhány másodperc múlva az összekötött tenyereik kék lángba borultak, majd alattuk a fűben ugyanolyan lángokból fellobbant az Angel nyakláncán függő kelta kereszt rajzolata. Végül a tábortűz lángjai is bekékültek, különös fénybe vonva az egész tisztást.

Legolas érezte, hogy a levegő megváltozott körülötte. Többé már nem az a selymes, nyári, langyos éjszaka vette körül. Úgy érezte magát, mintha egy meleg vizű tóba zuhant volna, és bár hirtelen kapott levegő után, semmi nem akadályozta a légzésben, eltekintve attól a mélyen a mellkasát nyomó érzéstől, ami hirtelen tört rá, és amire nem tudott más magyarázatot találni, mint hogy a lány mágiája érintette meg. A meleg nem égette a bőrét, épp ellenkezőleg; azt az érzést sugallta, hogy biztonságban van. Úgy érezte, még ha meg vágná magát, sem sérülhetne meg.

A lány duruzsoló kántálása abbamaradt, és Legolas ekkor vette csak észre, hogy Angel nyitott szemmel, dermedten néz maga elé. Az arca minden kifejezéstől mentes volt, szinte ijesztőnek hatott. A tünde herceg az eső pillanatban azt hitte, hogy csak a kék lángok sokasága miatt látja az angyal pupilláit kéknek, aztán megdöbbent a felismeréstől, mikor ráébredt, hogy azok valóban a lángnyelvek színét öltötték magukra.

A csend tapintható volt a tisztáson. A következő pillanatban Angel lassan szétnyitotta a tenyerét és kiejtette belőle a pálcáját. Arca a dermedtségéből mit sem veszített. Legolas épphogy hallotta a fadarabot a fűbe zuhanni, mikor a lány ugyanazt a mozdulatot folytatva villámgyorsan rámarkolt a kés markolatára, negyvenöt fokot fordított rajta, majd hirtelen kirántotta az összeszorított tenyereik közül.

†«.¸¸.°´¯`* IX. Rabságból szabadulva *´¯`°.¸¸.»†

Abban a pillanatban a tábortűz színe visszaváltott sárgás-vörösre, Angel pedig lehunyt szemekkel kiterült a földön. Összekötözött kezeik kettejük közé, a kelta kereszt mintájára, a fűbe zuhantak.

Legolas azonnal odaugrott, majd letérdelt a lány mellé, de még mielőtt hozzáért volna Angel vállához, hogy megnézze, hogy van a barátja, egy érzés hasított a bensőjébe. Olyan volt, mint egy belső hang, ami valósággal ráüvöltött, hogy most nem lenne tanácsos hozzájuk érnie. Tétován visszahúzta a kezét. Látta, hogy a lány mellkasa, bár félig arccal feküdt a fűben, meg-megemelkedett, az összekötözött tenyereik alatt a kék rajzolat pedig nem aludt ki. Angel arca a Kapitány nyakával került egy vonalba.

Legolas a tétlensége miatt érzett idegességet azzal igyekezett leküzdeni, hogy egy hatalmas adag tüzelőt hordott a tisztásra. Mikor ezzel is végzett letelepedett a tűz mellé, hátát a mesterségesen kialakított dombnak vetette és egyik tőrével fafaragásba kezdett. Egy alig húsz centi hosszú, pár centi átmérőjű fadarabról kezdte lehántani a kérget.

Az első nap különösebb esemény nélkül telt el. A tünde időnként ellenőrizte a védencei állapotát, azonban egyiküket sem érintette meg, elővigyázatosságból hallgatott a megérzésére. Így csak hideg vizes borogatással tudott a segítségükre lenni és azzal, hogy a tüzet folyamatosan őrizte.

Angel állapota a második éjszakára válságossá vált. Mikor a nap első sugarai megjelentek, arcát verejtékcseppek borították el, légzése nehezebbé vált, majd amikor a nap lebukott a horizont mögé orcái már kipirosodtak a láztól. Arca néha meg-megrándult, mintha belülről marná valamilyen fájdalom. Már javában benne jártak az éjszakában, mikor a légzése szakadozottá vált.

Ezzel szemben a Katona állapota olyannyira feljavult, hogy a Legolas úgy vélte, csak idő kérdése, hogy a férfi felébredjen. De Angelért így semmit sem tehetett.

A tünde tanácstalan volt és félt. Mégis, miért tört rá minden alkalommal a lány közelében az az érzés, ami óva intette őt attól, hogy megérintse? Lehetséges, hogy a varázslat miatt most nem érhetett a barátjához, de akkor ő miért nem mondta ezt meg előre? Nem talált ésszerű magyarázatot, és ebben a megrekedt helyzetben tehetetlennek érezte magát. Csak a borogatással tudta enyhíteni a lány lázát – a lázat, ami egyre súlyosabbnak tűnt, és ő még mindig nem tehetett érte semmit.

A hajnali tücsökciripelést csak a tünde tőr fába vájó hangja törte meg néha-néha, vagy néhány fa reccsenése a tűzben. Hűs levegő legyintette meg időnként a fák és a talajnövényzet leveleit, melyek halk zizegéssel fejet hajtottak a levegőnek. Ezt a nyugalmat egy elhaló köhécselés szakította meg.

Legolas azonnal felemelte a fejét, tekintetét a faragástól, gondolatait a lehetséges jövőtől elszakítva. Éles hallása nem csalhatta meg még fáradtan sem, így munkáját letéve felkelt és hamar a varázslat alatt állókhoz térdelt, hogy felderítse a hang forrását. Először az idegen arcára pillantott, de a hátán fekvő férfi nem mutatott változást. Majd a lány fölé hajolt, és a látványtól ijedten tágra nyílt a szeme. Angel feje alatt vérben úszott minden: a fűszálak és a föld is sötéten csillant meg a tábortűz fényénél. Úgy tűnt, hogy a lány orra vére eredt el, de az arcbőre a szája környékén is vértől csillogott, majd minden kétséget eloszlatóan néhány tétova, gyenge köhögés hagyta el az ajkait – vért köhögött fel.

Legolas azonnal a tó hűs vizébe mártotta a kendőt, amit eddig borogatáshoz használt, majd sebesen visszatérdelt a lány mellé. Csak egy másodpercig tétovázott, hogy felderítse; az érzés, ami eddig óva intette őt attól, hogy a védenceihez érjen, még nem múlt el. Tudta, hogy komoly baja is lehet belőle, de abban a pillanatban a tündét ez egyáltalán nem érdekelte.

Az aggodalom a szívébe mart és nem volt hajlandó az angyalt magára hagyni segítség nélkül. Óvatosan, mintha csak egy féltve őrzött ereklyéhez érne, a karját a lány feje alá bújtatva megemelte a felsőtestét és a sajátjának döntötte, majd így, Angelt a karjában tartva kezdte el letörölni a vért az arcáról.

A lány fejét továbbra is oldalra döntve tartotta, mert az orrából rengeteg vér szökött ki az odaszorított nedves törölköző mellett. Lassacskán vér áztatta be a tünde jobb kezét, amivel a pamutanyagot szorította Angel arcához, és a hajdanán hófehér inge valósággal a bal karjára tapadt a rácsöpögő vörös folyadéktól. Ez azonban a legkevésbé sem foglalkoztatta a szőke herceget, mivel súlyosabb problémák vonták el a figyelmét.

Részben azért aggódott, mert semmit sem csökkent a lány vérzése, részben pedig az az érzés nyugtalanította, ami a karjaiból futott fel a mellkasán át egész a torkáig, és végül a fejébe is elért. Először csak forróságot érzett, ám ez az érzés lassan fájdalommá alakult át. Soha nem tapasztalt, semmihez sem fogható érzés volt ez, és mit sem tehetett ellene. Legolas a fejében fokozódó fájdalomtól szinte nem is érezte, hogy egyre nehezebben jut levegőhöz.

Az egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy visszafektesse az angyalt a fűbe, mert akkor úgy érezte volna, hogy cserbenhagyja őt. Mindössze annyit tett, hogy a fájdalommal megküzdve lehunyta a szemeit és lehajtotta a fejét. Az égető kín, ami a fejében tombolt elnyomta a tudata érzékelő funkcióját, így a mellkasát és torkát satuként összeszorító érzést is, ezért szinte észre sem vette, hogy egy-két perccel később a légszomj miatt kezdte elveszíteni az irányítást a teste felett. Lassan, a lánnyal a karjai között eldőlt, majd a fűben, lélegzetért küzdve veszítette el az eszméletét.

Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Hirtelen nem emlékezett rá, hogy miért vagy hogyan aludt el a fűben, mert az arcát simogató fűszálak nem hagytak kétséget a felől, hogy valamiért márpedig arccal a fűben hajtotta álomra a fejét. Lassan magához térve döbbent rá, hogy a bal karja és a nyaka teljesen elzsibbadt, a feje pedig gyengén hasogat a fájdalomtól. Mikor végre rendesen látott és az összemosódott foltok eltűntek, akkor vette észre, hogy Angelt még mindig magához szorítva fekszik a tisztáson és egy zavarodottsággal teli kék szempár vár az ébredésére.

– Hol vagyok? – A szempár tulajdonosa türelmesen megvárta, míg a tünde felült és a lányt óvatosan visszafektette a földre. Bár Angel arca még itt-ott vérfoltos volt, Legolas örömmel nyugtázta, hogy nem lát friss vért.

– Atyám földjén. Bakacsinerdő a neve. –Látta a Katonán, hogy sokkal jobb színben volt. Egészségesnek tűnt, de zavarodottnak és talán kissé ijedtnek is.

– És Ő? Miért van a kezünk összekötve? Hogyan kerültem ide? – Steve aggódva kémlelt körbe az ismeretlen környezetben, pedig minden békésnek tűnt körülötte. Jobban érezte magát, de az emlékképek össze-vissza rohanták meg, így megzavarodott miattuk. Az idegen férfi pedig meseszerűnek, hihetetlennek tűnt hegyes füleivel és szürkés-kéken ragyogó szemeivel. Azt azonnal megtudta róla, hogy harcos; az öltözete és a fegyverei nem hagytak kétséget e felől.

– Megsérültél – mondta Steve, miután a férfi karjára esett a pillantása, de az alig akart válaszolni. Úgy nézett ki, mint akit belülről mar valami mély szívfájdalom.

– Ez nem az én vérem – felelte végül Legolas. Képtelen volt beszélni. Annyira kétségbeesett, hogy hiába próbálkozott, mégsem tudott segíteni a lányon. A látvány miatt a belsőjét maró fájdalom megbénította. Tudta, hogy van esély arra, hogy az Angyal meggyógyuljon, de ez a kép, ahogyan a barátja eszméletlenül, vérben úszva és mozdulatlanul fekszik, számára annyira természetellenes és ijesztő, mintha a világ a végére ért volna. Végül mégis rávette magát, hogy ismét megszólaljon.

  

– Ez az ő vére. Ő Angel. Az őrangyalod. Idehozott téged, mert nagyon beteg voltál. Azt mondta, hogy megfertőződtél valamivel, amire ittléte alatt végig kereste az ellenszert, de nem sikerült megtalálnia. Néhány nappal később felkeresett és elmondta, hogy nincs több időd és nincs meg az ellenszer. Azt mondta, hogy meg fog téged gyógyítani, de ahogy te jobban leszel ő úgy lesz egyre betegebb. Meggyógyul majd, ha te rendbe jössz.  Tudta jól, hogy nagyon kockázatos ez az egész, mégis vállalta, hogy téged megmenthessen. – A magyarázat közben a tünde férfi rájött, hogy milyen nagyon kimerültnek érezi magát.

A Katona kissé összeráncolta homlokát, ahogy megpróbált visszaemlékezni.
– Azt hiszem, hogy nem emlékszem mindenre. Szinte semmire sem… – Tekintete lassan a lány vérfoltos arcára, és a feje alatt vöröslő fűszálakra tévedt. Ahogy a tekintete odaszegeződött, először az arca vált kifejezéstelenné, majd vonásain egyre-másra jelentek meg az érzelmek. Szemei egyre jobban elkerekedtek, légzése pedig mind gyorsabbá és felületesebbé vált.

A tündének feltűnt a jövevény szótlansága, eleinte azonban azt hitte, hogy ez csak egy rövid hatásszünet. De ahogy a köztük beálló csend egyre tovább nyúlt, ő is elszakította tekintetét a lányról és az idegenre pillantott. Amit látott, az aggodalommal töltötte el.

Legolas mindent kiolvasott a tengerkék szeméből. Felismerés, félelem, fájdalom, pánik és iszonyat mutatkozott váltakozva a szőkés férfi szemeiben, akit az emlékek hirtelen rohama lassan maga alá temetett. Egyre rosszabbul nézett ki, annak ellenére, hogy nemrég még teljesen jól volt.

A tünde pontosan tudta, hogy a férfi mit él át és mi zajlik benne, éppen elégszer látta már, ahogy egy-egy megmentett személy emlékei visszatérnek. Csakhogy nagy különbséget jelentett, hogy azon alkalmakkor Angel rögtön segíteni tudott az emlékek feldolgozásában, most pedig nem volt erre lehetősége. Ahogyan maga Legolas sem tudott segíteni, úgy legalábbis biztosan nem, ahogy az Angyal tette volna, de nem volt más választása, mert meg kellett próbálnia.

– Hogy hívnak? – kérdezte a Katonától lágyabb, barátságosabb hangon, ám mikor látta, hogy a férfi iszonyodva lenéz maga elé a fűbe, már tudta, hogy elkésett; nem tudja megelőzni a bajt. De még éppen sikerült ráfognia az idegen csuklójára és visszarántania őt a földre, mielőtt a Katona felkelhetett volna. – Ne! – kiáltott rá közben. Látta a kék szemekben az üldözött vad fájdalmát, aki mindenáron menekülne az iszonyat elől, ezért a tünde sem kockáztatott.

Mikor a jövevény újra megpróbált felemelkedni, ő azonnal, gondolkodás nélkül rávetette magát.Bár a szőkés férfi jóval termetesebb volt nála, nem érdekelte, mert tudta, hogy jócskán le van gyengülve. Legolast ekkor már semmi sem érdekelte, mert tudta, hogy ha a kötés megszakad, akkor Angel élete komoly veszélybe kerül.

Steve-et váratlanul érte, hogy a harcos rávetette magát és a földre zuhant. Fel sem fogta, hogy a hegyes fülű, szőke férfi teperte le, csak a vért látta mindenütt; a sajátját és egy ártatlan lányét a tenyerein, akiről csak azt tudta, hogy segíteni akart neki, őt akarta megmenteni, épp ezért még nagyobb a bűne, hogy megkínozta a lányt. Úgy érezte, már soha nem moshatja le a vérét a tenyeréről.

Hirtelen nem tudta feldolgozni, képtelen volt elviselni ezt a tudatot, futnia kellett. Muszáj volt elmenekülnie és a lány vérét letörölni a tenyeréről, mert a bűntudat szinte gúzsba kötötte, alig tudott mozdulni miatta. A felelősség ólomsúlyként nehezedett a mellkasára, mintha épp egy Hydra katona fojtogatta volna.
A reflexei automatikusan léptek működésbe és cselekedtek, hogy kísérletet tegyen a kiszabadulására, de aztán a bűntudat elszorította a torkát is; ugyan miért járna neki ezek után a menekülés vagy a kegyelem? Ő csak halált érdemel azért, amit tett, így megadta magát a jogos megtorlásnak és nem ellenkezett tovább. Mert úgy érezte, megérdemli a halált, érkezzen az bármekkora kínokkal.

Legolas, miután ráugorva leterítette a Katonát, bal kézzel kénytelen volt a másik férfi jobb csuklóját satuként a fűbe leszorítani, mivel az elkezdte lerázni a kézfejéről a géz-kötést. Közben jobb alkarjával a mellkasát próbálta vízszintben tartani, többször is erővel nyomta vissza a fűbe, mert újra és újra fel akart kelni – a tünde kénytelen volt így cselekedni, pedig félt, hogy talán megsebzi az idegen amúgy is sérült, bekötözött karját –, ám hirtelen a jövevény teste megdermedt, szaporán emelkedő-süllyedő mellkasa jelezte csupán, hogy az alatta fekvő még életben van.

A herceg végig igyekezett a férfi szemébe nézni és átgondolt szavakkal megnyugtatni, mert Angel sokszor bizonygatta neki, hogy az ő szavai sok nép szülöttjére különösen nagy hatással vannak. De úgy tűnt, hogy a másik nem hallja és nem is látja őt, egyszerűen keresztülnézett rajta. Még soha nem látott ahhoz hasonlót, mint amit most látott az idegen férfi tengerkék szemeiben.

Aztán a másodperc elmúlt, a katona pedig olyan hirtelen fejelte le őt, hogy Legolas még a mozdulatra sem emlékezett, sem pedig arra, hogy mikor veszítette el az eszméletét. Nem vette észre időben azt a hirtelen felgyulladó szikrát a jövevény szemében, így már esélye sem volt elhajolni a mozdulat elől.

Nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig nem volt magánál, de amikor felébredt, még mindig szédült. Köhögve, fulladozva nyerte vissza az eszméletét, közben nem tudta eldönteni, hogy az orrából csorgó vérből nyelt le valamennyit, vagy az ajka is felrepedt, mert az orrából és a szájából is vért kellett köhögnie, hogy lélegzethez jusson.

Érezte, hogy ugyanúgy az idegenen fekszik, de ahogy ránézett, látta, hogy annak bőrét kisebb-nagyobb vércseppek tucatjai borítják, amik valószínűleg a saját jóvoltából kerültek a férfira.

A Katona ernyedten, mozdulatlanul feküdt, nyitott, semmibe révedő szemében mérhetetlen halálvággyal és legyőzöttséggel. Legolas ekkor már tudta, hogy elbukott; nem sikerült a Katonát kihúzni az elméjére boruló sötétségből. De a saját, kába gondolatai közül egy üvegcse képe bontakozott ki, aminek tartalma talán le tudja nyugtatnia sokkos férfit Angel ébredéséig.

A tünde herceg felállt, majd fájdalmas arccal a kapott a fejéhez és visszarogyott a fűbe. A mágia, amitől eszméletét veszítette, a három napos virrasztás és ez a fejsérülés minden erejét kiszívta. Az utolsó erőtartalékait felhasználva esetlenül felkelt, elbotorkált az üvegcséért, majd nagy nehezen ledöntötte annak tartalmát a szőkés férfi torkán – már azt a részét, amit a katona nem köhögött félre –, és végül eldőlt mellette a fűben.

A Harry Potter világából
Okklumencia „Az elme mágikus védelme külső behatolással szemben. Kevéssé ismert mágiaág, de felettébb hasznos.” „Az okklumencia az elme lezárását teszi lehetővé a mágikus behatolás és befolyásolás előtt.” – P. Piton – HP 5. kötet 24. fejezet

Legilimencia „Hozzáférés egy másik ember elméjében lakó érzésekhez és emlékekhez.” „A gondolatolvasás nevetséges mugli fogalom. Az elme nem könyv, amit kedvére lapozgathat és tanulmányozhat az ember. A gondolatok nincsenek felvésve a koponya falára, hogy a behatoló megszemlélhesse őket. Az elme összetett, sokrétegű dolog – legalábbis a legtöbb ember elméje az. Mindazonáltal tény, hogy a legilimencia művelője a megfelelő feltételek mellett képes áldozata elméjének mélyébe hatolni, és értelmezni tudja az ott találtakat. A Sötét Nagyúr például szinte mindig rájön, ha valaki hazudik neki. Csak aki ért az okklumenciához, az tudja elzárni, hozzáférhetetlenné tenni a hazugságát cáfoló érzéseit és emlékeit, csak az tud a leleplezés veszélye nélkül valótlant állítani a Nagyúr előtt.”
„A Sötét Nagyúr távol van, emellett a Roxfortban ősi bűbájok sora biztosítja az itt tartózkodók testének és elméjének védelmét.A tér és az idő fontos faktorok a mágiában, Potter. A legilimenciához sok esetben szembenézés szükséges.”– P. Piton – HP 5. kötet 24. fejezet

Tehát, egy képzett okklumentor képes arra, hogy a gondolatait és érzelmeit egyfajta üres állapotban tartsa, s így nem árul el semmit szándékairól, érzelmeiről és gondolatairól. Hiába próbálna egy képzett legilimentor behatolni az elméjébe (információkért), az okkumentor képes megtéveszteni őt, vagy éppen titkolózni előtte – észrevétlenül.

A legilimencia és az okklumencia legfontosabb feltétele, hogy az alkalmazó személy felülemelkedjen saját érzelmein, és minden helyzetben nyugodt tudjon maradni.
Ha okklumenciát akarunk alkalmazni, mindig összpontosítsunk egyetlen erős dologra. Ez lehet egy személy, valamilyen kép, vagy emlék. Mindenképpen hatásosnak kell lennie, hogy ellenálljon a behatolásnak.

Az okklumencia továbbá a saját elménk feletti teljes kontrollt is jelenti. A képzett okklumentor képes a fájdalmat bizonyos szinten rövidebb ideig „kizárni” az elméjéből. Ez a technika emberenként változik. Például úgy is alkalmazható, hogy az okklumentor elképzel egy falat, amelyet saját maga épít fel az elméje és a fájdalom közé. Ezen nem hatol át a fájdalom, így egy ideig képes akár a súlyosabb fájdalmat is teljesen ignorálni.



A felhasznált zenei remekmű
FankaDeli és Kowa – Expedíció

_________________________________
Köszönöm, hogy elolvastad, a kritikának örülnék ヅ

>>>X.-XI. fejezet

 VI.-VII. fejezet<<<